Napra pontosan 20 évvel ezelőtt, ezen a napon került a boltok polcaira az az album, mely [két másikkal közösen - ezekről később, a maguk idejében] új dimenziókba emelte a kemény zenét. Jóllehet a hatvanas évektől kezdve voltak olyan, rock- és metál zenét játszó, legendás bandák, melyek bőven kiérdemelték a világsztár titulust, a Metallica, töbek között, abban tudot újítani, hogy hihetetlenül jókor dobta piacra a mára kultikussá vált "Fekete" lemezt.
Az 1988-as ...And justice for all sikerei és a Grammy-díj után, melyek az akkori "nyugati" világban már a sztárok közé emelték őket, pont kapóra jött nekik a keleti blokk felbomlása és az, hogy a fejlett országok médicézárjai kihagyhatatlan lehetőséget láttak az új területek meghódításában. Ennek következtében óriási mennyiségben árasztotta el Közép- és Kelet-Európát az audiovizuális információ az ilyen-olyan chaneleken. Ezt lovagolta meg, akarva-akaratlanul a Metallica, mikor 1991. augusztus 12-én megjelentette a "Fekete" lemezét, mely rögtön az első héten több, mint félmillió pédányban kelt el. Összességében pedig mintegy 15 millió talált gazdára [csak az USA-ban, cirka 3 és fél millió még e felett, a világ egyéb részein], ezzel nemcsak a Metallicát emelve a mainstreambe, de magát a stílust is világszerte népszerűvé és elfogadottá tette.
Elmondhatjuk, a Metallica volt az első olyan banda, mely nemcsak a nyugati blokkban lett sztár, miközben a vasfüggöny mögött legjobb esetben is megtűrték, hanem az egész világon szupersztárrá váltak. Eddig ilyen, heavy metal bandával nem történt meg. Nyilván, ennek politikai okai is voltak, hiszen jóllehet, egy Deep Purple vagy egy Iron Maiden a KGST országaiban is népszerű volt, de akkor és ott ezt a sikert elérni nem tudták. Ebben az értelemben is gondolom hát, hogy korszakalkotó lemezről van szó. Nem beszélve a korong zenei oldaláról.
Az ...And justice... után nyilvánvaló lett, hogy az a fajta komplex thrash metal tovább már nem fejleszthető, legalábbis élvezetes muzsikát nehéz lenne kihozni belőle. Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, kitartottak a súlyos riffek mellett, de egyszerűsödtek a dalszerkezetek és ami a legnagyobb húzás volt, szerződtették az akkori idők egyik legkeresettebb producerét, Bob Rockot. Ez utóbbit persze csak utólag ismerték el, eredetileg eszük ágában sem volt Rock-kal dolgozni. A producer egyenesen Dr. No-nak hívta Hetfieldet, a gitáros-énekes minden egyes ötletére ugyanis kapásból nemmel felelt. Ennek ellenére, vagy tán épp a folyamatos feszültség miatt, remekül katalizálták egymást, bár egyik fél sem tervezett további közös munkát a másikkal. Ehhez képest, később még 12 évig vele készült minden Metallica album.
Már az első kislemez, az Enter sandman éreztette, itt valami nagyon más, mégis nagyon Metallica készülődik. Adott egy pofonegyszerű téma, amire az egész dal épül, veszettül húz, mintha rocknóta lenne, de mégis tipikus Metallica. Emlékszem, akkortájt rongyosra hallgattam azt a kazettát, amire a tévéből [!!!] vettem fel a dalt és megőrültem azért a riffért! Miután unalomig döngettem otthon a magnóban a dalt, majd megvesztem a türelmetlenségtől, mire megjelent. Akkortájt még nem lehetett hetekkel megjelenés előtt letölteni a netről [hol volt még a net, mint olyan...], így hetenként rohangáltam a boltba, mikor kapható már a kazetta.
Addig azonban volt még egy Monsters of Rock koncert a Népstadionban, ahol meghallhattuk a Sad but true-t is, jellegzetes dobkiállásai mai napig a fülemben dübörögnek, amint visszhangzanak a felső karéjról. A mind zeneileg, mind szövegileg - Hetfield alkohol elleni küzdelmeiről írt ekkor - roppant súlyos dal; ha szabad ilyen közhelyesen fogalmaznom, már ekkor rabul ejtett. Így már két dal miatt vártam piszkosul a megjelenést.
Ha már szóba kerültek a dalszövegek, meg kell említeni, hogy a szokásosnál jóval személyesebbek lettek, mint az addig megszokottak. A God that failed például Hetfield édesanyjának rák elleni küzdelméről szól, ki vallási meggyőződésből minden orvosi segítséget elutasított. Vagy például az első szerelmes dal a Metallicától. Igen, a Nothing else mattersől van szól, melyet James arról írt, mennyire hiányzik neki a barátnője, mikor távol van tőle a turnékon. Eredetileg persze nem került volna a lemezre a dal, mely kezdeti bontása James egyik telefonbeszélgetése alatt született, miközben ő a gitárjával babrált. Külön érdekessség még, hogy először ezen a dalon dolgoztak együtt Michael Kamennel, az ismert zeneszerzővel, a kapcsolatuk pár évvel később az S&M lemezzel csúcsosodik ki.
Ebből is látszik, hogy valóban új távlatokat nyitott a Fekete lemez a Metallica életében. Bátran nyúltak az egyszerűbb témákhoz, nem féltek lírai dolgokba fogni [ez korábban is egyik erősségük volt, gondoljunk csak a Fade to black-re vagy a One-ra]. Olyan fogós témák fémjelzik a lemezt, mint a Wherever I may roam vagy éppen a másik lassú, az Unforgiven. Ki ne hagyjam egyik személyes kedvencem, az Of wolf and man című középtempós dalt sem. Ezt speciel évekig amolyan tölteléknótaként tartottam számon, mígnem egyszercsak utat talált hozzám és azóta a favoritok közt a helye. Mielőtt elfelejteném, a borító jobb alsó sarkában látható kígyó, a Don't tread on me dalra utal. De persze fel lehetne itt sorolni majd' mindegyik szerzeményt, nehéz lenne fogást találni rajtuk.
Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy rengeteg ős-Metallica rajongó kiábrándult a bandából, nagyjából ugyanennyi viszont érkezett, és bár utóbbiak fanatizmusának beéréséhez kellett némi idő, az arányok kimondottan a jó irányba tolódtak el.
A lemez megjelenését évekig tartó világkörüli turné kísérte, nem is egy. Többek között a Megadeth, a The Cult, az Alice in Chains és a Guns n' Roses társaságában is portyáztak az elkövetkező három évben. A Gn'R-turné egyik állomásán James keze megégett, a hátralévő állomásokon technikusa gitározott, ő csak énekelt. Szerencsére 1993 júniusában, az MTK-pályán tartott újabb koncerten [ez már egy következő turné volt], már teljesen rendben volt Hetfield.
Azt gondolom, ha egy albumból 18 millió példányt eladnak, bezsebel 52!!! platinalemezt, három évig teltházas világkörüli turné követi, akkor joggal használhatom a korszakalkotó kifejezést. A négy thrasher, James,Lars, Kirk és Jason, jó értelemben véve eladta magát [sokak szerint rossz értelemben véve is], és azóta a világsztárok keserédes, de semmiképp sem száraz kenyerét eszik. Megfőzték [tudom, a kenyeret sütik], egyék is meg.
Megérdemlik!