20 év nagy idő. Ahhoz, hogy ennyi év távlatából valamire kristálytisztán emlékezzünk, nos, ehhez annak a dolognak vagy nagyon rossznak vagy nagyon jónak kell lennie. Az a koncert, melyről ebben a posztban megemlékezem, nagyon jó volt. És akkor még finoman fogalmaztam.

Persze, könnyen lehet most legyinteni, hogy sok-sok év után csak a szépre emlékezünk, de jelen esetben nem erről van szó. Ez a koncert, az én szememben, azon kevés hazai rock-koncert egyike, mely nem levitézlett és kifakult sztárokat, hanem az akkori időszak négy, sikeres és bálványozott csapatát hozta el nekünk. Azelőtt nem sok része volt a magyar rockrajongónak a hard rock körforgásból, egy-egy előadó egy-egy koncert erejéig ugyan ellátogatott hozzánk, de ez is leginkább a '80-as évek közepétől volt megfigyelhető. A sort az Iron Maiden nyitotta 1984-es, legendás, BS-parkolós koncertjével, majd jött a Queen emlékezetes Népstadion-béli fellépése [Sanci posztolt is róla egy remek írást]. 1988-ban kaptunk egy nagyobb adag fémzenét, az év Monsters of Rock-fellépőinek 2/3-a jött el hozzánk [Kiss, Iron Maiden], valamint a Metallica mutatta be kultikus ...and Justice for all lemezét az MTK-pályán. Aztán hosszabb szünet következett, legalábbis ami a monstre koncerteket illeti, mígnem elérkeztünk 1991-be, augusztus hónap huszonkettedik napjához.

Csütörtöki nyári nap volt, délután négy óra körül már igencsak zsúfolt volt a Keleti-pályaudvar és a Népstadion környéke. Több tízezer rajongó igyekezett megnézni a rockzene fesztiváljainak krémjét, az akkori idők legzúzósabb utazó cirkuszát. Jómagam, két héttel a 16. születésnapom előtt, megelőlegezett ajándékként kaptam a jegyet, és már hetekkel a koncert előtt izgatottan készültem, hogy végre láthassam azokat a bandákat, akikről már annyit hallottam, melyek oly sokat jelentettek számomra. A várakozást cseppet sem könnyítette az MTV jelenléte, mely a korszak, metal-zeneileg talán legsikeresebb időszakában folyamatosan ontotta a koncertfelvételeket és klipeket a négy érintett bandától.

A Queensryche akkoriban tört be az életembe. Az O:M, megjelenésekor legalábbis, nekem kimaradt, viszont az Empire körüli felhajtás felkeltette az érdeklődésemet a banda iránt. Meg is szereztem az albumot, amihez akkor még túl vad volt az ízlésem, de azért egy jó kis csapatnak könyveltem el magamban őket. Amikor pedig megláttam először az alábbi klipet a tv-ben, egy-két héttel a pesti buli előtt, no igen, az volt az első komoly fellángolás közöttünk.

Aztán a Stadionban, a fellépés zárásaképp élőben is hallhattam ezt a csodát! Egyébként, dacára a délután hat órás, ragyogó napfényes kezdésnek, a Ryche kifejezetten jó bulit nyomott, az O:M és az Empire lemezekre épülő, 11 dalos programmal. Akkoriban még nem volt jellemző a manapság általános kultúrsznobizmus a rockerek körében, így a leginkább Metallicára és AC/DC-re váró tízezrek is hálásan fogadták a Seattle-i ötöst, kik az alábbi dalokkal kedveskedtek a nagyérdeműnek:

I Remember Now
Anarchy-X
Revolution Calling
Operation: Mindcrime
Speak
Best I Can
Empire
Jet City Woman
I Don't Believe In Love
Eyes Of A Stranger
Silent Lucidity

Az AOR-mágia után jött valami sokkal közönségesebb és mocskosabb, a Kickstart my heart-tal a színpadon termett a Mötley Crüe. A glam-rock, mint olyan, nem volt különösebben népszerű Magyarországon, a Poisont és a Crüet leszámítva csak az olyan glamszter arcok tartották számon a szcéna bandáit, mint beela. Mindettől függetlenül, hatalmas ovációval fogadtuk Vince Neil motherfuckers-ekkel tűzdelt, igen konkrét dolgokra utaló felkonfjait. Bár az én akkori Crüe-ismeretem erősen csak a Feelgood lemezre korlátozódott, kifejezetten élveztem a bulit, hiszen igazi best-of programot kaptunk az arcunkba.

Kickstart My Heart
Wild Side
Shout at the Devil
Live Wire
Piece of Your Action
Primal Scream
Looks That Kill
Girls, Girls, Girls
Red Hot
Dr. Feelgood
Anarchy in the U.K.

Az Anarchy alatti pogót, amíg élek, nem felejtem el, embert próbáló kihívás volt egyensúlyozni a sörrel, több ezer ugrabugráló rocker kellős közepén. Ha a hangulat érzékeltetésére nem is tökéletes, de azért az alábbi videó egy kis betekintést enged ezekbe a pillanatokba.

De ez is gyorsan elrepült és elkezdődött az idegtépő várakozás a Metallica koncertjére. Közben teljesen besötétedett és hamarosan felcsendült Ennio Morricone klasszikusa, hogy aztán bele is csapjanak James-ék az akkor újdonságnak számító Enter sandmanbe. Akik olvasták a fekete lemezes posztunkat, jól emlékezhetnek, mennyire izgatottan vártam ezt a pillanatot. És valóban, igazi rockrajongó, 16 éves kamaszkölyökként, remegő lábakkal, elcsukló hangon ordítottam az éjszakába az exit light-okat, majd utána a Creeping death közepének 'die-die' csatakiáltásának a Stadion karéjáról visszhangzó hangjai borzongattak meg. Brr, most hogy írom a posztot, ugyanígy ráz a hideg!

A friscói négyes sem bízta egyébként a véletlenre a dolgokat, igazi nyak- fül- és torokfájdítós programmal készültek. A fülfájdítós részt külön kiemelném, ugyanis a Metallica technikusai szó szerint csutkáig tekerték az összes létező potit, aminek később az AC/DC stábja itta meg a levét, de ne szaladjunk ennyire előre. Larsék bulija évekre kibérelte nálam a nagybetűs KONCERT jelzőt, és rájuk nézve is csak a tavalyi fellépésük közelítette meg az akkori teljesítményüket. A fentebb említetteken kívül óriási hangulat volt a Sad but true alatt is, de szintén csúcspontként említhetem még az alapprogramot záró Whiplasht is. Egy szónak is száz a vége, nagyon jó volt! Hosszú-hosszú évek után is, életem egyik legjobb koncertélményéről nehéz szuperlatívuszok nélkül és értelmes módon beszélnem. Nézzétek el nekem ezt és remélem, sikerül azért átadnom valamit abból a hangulatból, amit akkor átéltem.

The Ecstasy of Gold
Enter Sandman
Creeping Death
Harvester of Sorrow
Fade to Black
Sad But True
Master of Puppets
Seek & Destroy
For Whom the Bell Tolls
One
Whiplash
Last Caress
Am I Evil?
Battery

Ahogy már a Metallicánál említettem, a nagy hangerőnek az AC/DC látta kárát, az első néhány dalt gyakorlatilag monoban játszották Angusék a jópár kiment láda miatt, a technikusok pókokként rohangáltak fel 's alá, hogy mihamarabb orvosolják a problémát. Az este fő attrakciójaként, sokkal hosszabb idő járt az ausztrál legendáknak, akik a Thunderstruck - Shoot to thrill - Back in black trióval nyitottak. A színpadon Rosie monstre alakja terpeszkedett, a terebélyes hölgy a Whole lotta Rosie alatt jutott főszerephez.

De a Hells bells alatt láthattuk az óriási harangot ahogy Brian kongatja  illetve azt a tucatnyi ágyút, melyet a buli végén, a For those about to rock alatt becsületesen el is sütöttek! A megannyi klasszikusból álló programból persze nem maradhatott ki Angus szólója sem, melyet sztriptízzel kötött egybe, a végén még magyar zászlós gatyáját is megcsodálhattuk. Viszont a mai napig rejtély, hogy került a színpadról a közönség kellős közepébe, a szóló közben :). Az akkor aktuális Razor's edge lemez egyik legnagyobb slágere, a Moneytalks közben pedig százával, ezrével hullottak az AC/DC bankjegyek az égből. A műsor egyébként szinte tökéletes esszenciáját adta az akkor közel 20 éves zenekar karrierjének.

Thunderstruck
Shoot to Thrill
Back in Black
Hell Ain't a Bad Place to Be
Heatseeker
Fire Your Guns
Jailbreak
The Jack
Dirty Deeds Done Dirt Cheap
Moneytalks
Hells Bells
High Voltage
Whole Lotta Rosie
You Shook Me All Night Long
T.N.T.
Let There Be Rock
Highway to Hell
For Those About to Rock (We Salute You)

Aztán este tizenegy körül véget ért a show, elsötétült a színpad és hazaindult a mintegy ötvenezer fős közönség. Körülbelül hat órányi élmény állt mögöttünk, de biztos vagyok benne, hogy sokunknak, abból az ötvenezerből, ez a hat óra, egy életre szóló élmény volt. Akárcsak nekem.

Ti voltatok?