TomAce tegnap beharangozta ezt a cikket, majd úgy adódott, hogy végül én írom meg. Nem azért, mert neki nem lenne mondanivalója vagy élménye a lemez kapcsán. Sőt, ha jobban belegondolok a szerkesztőség teljes gárdájának Top 5 lemezében benne van ez a remekmű. Komoly érték, mert nehezen hiszem hogy találnánk még egy albumot ami mellé mindannyian felsorakoznánk így. (Talán még egy... SR: STTG)

Majdnem kitöröltem az eddig leírtakat - mert nem egyeztettem a többiekkel és így azért merész dolog venni a bátorságot a nevükben is pajzsra emelni ezt az alapművet -, de nem tettem, mert ha valakinek nem férne be a legjobb ötbe, akkor is csak a legnagyobb tisztelettel beszél róla. 

Egy nagyon régi összejövetelen valakinek kipattant a fejéből, hogy melyik az a lemez, ami a leginkább hard rock-nak nevezhető. Amiben nincsenek hatások, nincs meg az izzadtságszagú törekvés arra hogy nagyon egyedit alkosson. Amikor kiállnak és az arcodba tolják azt az érzést amibe beleremegsz, ami egyszerre maszkulin és mégis megpendíti az érzelmesség húrjait. Sorban jöttek az ötletek, ellenvélemények és érvelések. Nem tudom már ki, de valaki benyögte az 1987-et. Az összes érv elfogyott, az összes javaslat viccnek tűnt onnantól. Az 1987 minden jelzőn felül áll és több annál. 

Azt mondják, hogy James Watt nem találta fel a gőzgépet, csak tökéletesítette valaki másnak az ötletét. Mégis az ő neve maradt fenn és az iskolában is neki tulajdonították ezt az eredményt. Nem a Whitesnake találta fel a Hard Rock-ot, de ezzel a lemezzel tökéletesítették és nem lepne meg, ha 100 év múlva azt mondanák, hogy David Coverdale csapata ezzel a lemezzel teremtette meg a műfajt.

100 évről beszélek, hülyeségnek hangzik, bár a negyede el is telt a megjelenés óta. 1987 április  7-én került a boltokba és azóta 17 millió példány fogyott belőle világszerte. Mr. Coverdale elképzelése bevált, eljuttatta a zenéjét az Egyesült Államokba és elért mindent amit zenész remélhet a szakmától.

Ha valaki csalódott lehet, azok a rajongók. A felvételek végére ugyanis már senki sem volt a zenekar tagja azok közül akik megkezdték a munkákat. Ez főképp azért jelent óriási csalódást, mert a Sykes-Coverdale szerzőpáros döbbenetesen egymásra talált és - talán nem túlzás ezt állítani - legenda született. A világrengető slágereket Coverdale írta, mint a Here I Go Again és az Is This Love, de ezek is új életre keltek a fiatal gitáros keze alatt. Aki nem hiszi, hallgassa meg a régebbi felvételt a Saints & Sinners-ről.

A felvételeket Coverdale-en és Sykes-on kívül Aynsley Dunbar és Neil Murray szerepelt még. Sokra hivatott garnitúra volt, de - ahogy azt megszokhattuk az öreg Dave-től - az ego győzött. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Sykes tett egy kósza kisérletet arra, hogy eltávolítsa a betegséggel küzdő énekest a zenekarból... Nos, ez azért elég vicces így 25 év távlatából. A Fehér kígyó Coverdale nélkül? :D

Ünnepljetek velünk! 25 év szép kor és amikor hallgatod ne lepődj meg! Amit hallasz az nem rozsda, az patina....