Nagyanyám nem használt szakácskönyvet, de ha használt volna, a korabeli receptek első mondata mindig ez volt: végy egy jó serpenyőt.
A mai napra - ebben a kontextusban - én ezt így kezdeném: végy egy jó szakácsot. Illetve kettőt. Legyen a nevük mondjuk Warrel Dane és Jim Sheppard.
Ez a mixtúra az eddigiektől eltérően meglehetősen komplex és hosszabb emésztési időszükséglettel bíró anyagot eredményez, de ha az ember kipróbálja, csak egy apró kanállal, rögtön rájön: EZ minden fáradtságot megér [- avagy: valamitől csak fel kell ébredni így pénteken is].
A Nevermore Seattle-ben alakult, 1991-ben, a fenti két jómadár jóvoltából. Igen, mindketten szakácsok voltak előtte [jóval előtte, a Sanctuary nevű power metal bandát már ők tették tönkre:)].
Warrelről még tudni érdemes, hogy öt évig tanult egy operaénekesnél, ennek köszönhető az az egyedi hangzás, ami minden metal énekes közül kiemeli [bizonyos szempontból, nyilván, nem kell nekem esni].
A youtube-nak ez valami becsípődés mostanság, hogy az official videók hangerejét visszahúzzák, szóval aki tisztességes hangerőt akar, az ezt nézze meg:
A nóta az eleddig utolsó nagylemezről való, ami - szerintem - végre visszatért az igazán élvezhető kategóriába az Enemies of Reality eltévelyedése [ami egyébként a legnagyobb példányszámban eladott lemezük, valami defektem biztos van, ha mindenki másnak az tetszik jobban...:)] és a This Godless Endeavour visszatáncolása után [utóbbi már megint elég jó amúgy].
Ki ne felejtsem, bár úgyis mindenki tudja: Ezen album lemezbemutatóján már a magyar Vörös Attila a másodgitáros Jeff Loomis mellett [meg azóta is:)].