Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Silent Rage: Dont Touch Me There című lemeze óriási hatással volt a zenei ízlésemre.
A csillagok szerencsés állása és persze Gene Simmons papa iránti lojalitásom vezetett ehhez a lemezhez, ugyanis Ő karolta fel a zenekart, és a kiadója jelentette meg ezt a nem mindennapi gyöngyszemet.
1989-et írtunk és nekem még csak halvány sejtelmeim voltak, hogy mi is az az AOR. Hát itt aztán kaptam belőle egy esszenciát, csak győztem befogadni a dallamokat, a hangszerelést és az erőt, ami egy életre a stílus szerelmesévé tett.
A poszt témáját adó dal egy ELO (gyk:Electric Light Orchestra) szerzemény. Az eredeti is jó, de nekem ez a változat közelebb áll a szívemhez. Annak idején - ha jól emlékszem - erre írták Cselőék a Hammerben, hogy még a nagymama is táncra perdül a konyhában. Hát van benne valami...