A kicsit gyengébben sikerült, 2008-as Good to be bad után három évet kellett várni az újabb Whitesnake lemezre. Ez alatt az idő alatt David Coverdale túlesett egy igen komoly hangszálbetegségen, mi pedig egy bepótolt koncerten, mely sokakban ébresztett kétségeket aziránt, hogy ez a WS méltó-e régi nagy híréhez. Nos, néhány kör után azt kell mondjam, megérte a várakozás, a Forevermore-t igen jó érzés hallgatni.
Coverdale nem találta fel a spanyolviaszt, azt adja, amihez a legjobban ért, sőt nem átall önmagától, khm idézni sem. Nem egy régi klasszikus WS-téma köszön vissza a dalokban, de nem bántóan. Inkább valahogy úgy, ahogy az AC/DC is csinálja. A mondanivaló sem változott, maradtak a jól bevált szerelmes témák. Doug Aldritch is biztosra ment, jó munkásemberként profi ötleteket hozott a lemezre, ahogy már mondtam előbb, egyszer-kétszer korábbi dalokat is alapul véve. Én speciel Reb Beach-et annyira nem érzem a lemezen, de a tagok közt őt is felsorolták, szerintem inkább a Coverdale-Aldritch páros dominált az album készítésekor. Mindezek ellenére egyáltalán nem unalmas a Forevermore, de nagy újdonságokat, hidegrázást ne várjon senki. Amit kínál, az nem más, mint egy órányi kellemes rockzene, profi zenészektől, minőségi hangzással. És ez egyáltalán nem kevés.
Jó kis lemez ez, sokat fogom hallgatni.