Mit lehet írni egy olyan koncertről, ami pontosan megfelelt az előzetes elvárásoknak? Azzal mindannyian tisztában voltunk,hogy sokkal jobb műsorra számíthatunk, mint három éve, ugyanakkor balgaság lett volna a húsz évvel ezelőtti időket idéző showra számítani.
A napirokk stáb szinte pontosan a Mobilmánia végére ért be a küzdőtérre, így erről nem tudok beszámolni. Kezünkben a sörrel felkígyóztunk a keverő közelébe, ahol türelmesen kivártuk a kezdésig tartó cirka 20 percet. Nem sokkal nyolc után felhangzott a My generation, majd szép sorban kisétált a színpadra a zenekar, és a Best years-zel elindult a koncert.
Nem mondom, hogy nincs jobb nyitónótája a WS-nek, de arra mindenképp jó volt a Best years, hogy a kezdeti hangzásproblémákra fényt derítsen. Az arányok még csak-csak rendben voltak -bár Coverdale-t csak sejteni lehetett-, viszont eléggé halkan szólt a cucc. Az ezt követő Give me all your love tonight-ra már kezdett alakulni a dolog, és ettől kezdve egész élvezhetően muzsikált a motyó. Akárcsak a banda.
Brian Tichy elképesztő húzósan dobolt, emellé a látvánnyal sem spórolt. Különösen a dobverő feldobós-elkapós trükk volt tetszetős. Bár Brian Ruedy billentyűi sokszor nem hallatszottak, és Michael Devin bőgője is szépen belesimult a soundba, egy biztos: mindannyian iszonyat torokkal rendelkeznek. Akárcsak Reb Beach és Doug Aldrich. Valami félelmetes volt, amit ezek öten összevokáloztak, és kellett is. Nem mondom, hogy Coverdale rossz formában volt, sőt! Látszott, hogy sokkal jobb passzban van, mint 2008-ban, és hallhatóan jobban ment neki az éneklés is. Ráadásul, néhány klasszikus sikolyra is futotta az erejéből.:) De el kell ismerni, ő sem fiatal már, néhány dolog már nem úgy vagy egyáltalán nem megy neki, így viszont, a többiek támogatásával, teljesen élvezhetően tudták előadni ezeket a dolgokat is.
Visszatérve a gitárosokra, talán a mai rockszíntér két legjobb húrnyűvőjét tudhatja maga mellett Covi bácsi. Mind Reb, mind Doug mesterei a hangszerének, így külön élmény volt látni és hallani játékukat. Reb Beach különösen elemében volt, gyakorlatilag végig bohóckodta a programot.
A setlist meglepetésektől mentesen vonultatta fel az olyan slágereket, mint a Love ain't no stranger, Slide it in vagy a Fool for your lovin', az új lemezről viszont sajnálatosan keveset, mindössze három dalt [Steal your heart away, Love will set you free és a Forevermore] hallottunk. A buli a közepénél kicsit leült, köszönhetően a szólóknak, de kellett is a pihenés Coverdalenek. Ezután már csak a hangulat fokozása volt hátra, egészen a záró Here I go again-ig, amit megfejeltek egy Still of the night-tal és egy rövid részlet erejéig a Soldier of fortune-nal, melyet szólóban adott elő David Coverdale. Ennyi volt, alig több, mint 80 perc, ezután gyorsan el is viharzott a csapat a szállodába.
Ahogy a cikk kezdetén is írtam, azt kaptuk, amit vártunk. Egy vérbeli hardrock koncertet, profi muzsikusokkal, kik nemcsak a hangszerükhöz értenek, de piszok jól énekelnek is. Egy vérprofi frontembert, ki mai napig is leveszi rajongóit a lábukról. És sok-sok olyan pillanatot, melyek ismét felidézték, miért is szerettük meg a rockzenét és miért rajongunk érte mind a mai napig.
Remek nyáresti koncert volt!