Igen, végre itt van! James Christian dalszerzői vénája és hidegrázós hangja azért még nem hagyja nyugodni a dallamos rock zenéhez szokott füleket, nálam mindig kiemelt várakozás előzi meg a lemezek megjelenését. Totti barátomnak azonban jeleztem már, hogy most van bennem egyfajta méregetés, tartózkodás, és érzem, hogy ez a lemez nálam vízválasztó lesz, pedig az egyik legnagyobb kedvencemről van szó. Engedjétek meg nekem, hogy egy - nem kevés szubjektivitással fűszerezett - kis összefoglalóval kezdjem, hogy miként jutottam idáig.
Annak idején, mikor megjelent a HOL első lemeze, csak azért voltam kíváncsi rájuk, mert akkori nagy ikonom Gene Simmons karolta fel őket.Szerintem még nem igazán voltak kiérlelve a dalok, de volt egy olyan - kicsit misztikus - hangulata a lemeznek, ami James Christian hangjával fűszerezve azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
Aztán jött a SAHARA! Mit is mondhatnék?!? Számomra az egyik legkedvesebb lemez, ami valaha megjelent. Zseniális dalok, bika megszólalás, iszonyú sztárparádé (tessék guglizni), nincs is nagyon szó erre, azt a lemezt hallani kell!
Ezután kis szünet, "némi" ízlésváltás a zenei életben és 92-ben kijött a Demons Down. Nem olyan azonnal ható, mint a Sahara, de ha egyszer megtalálta az utat hozzád és a lelkedhez, akkor csalódás kizárva, hosszú távon barát marad. Ez volt az utolsó lemez, amin Gregg Giuffria dalszerzőként is szerepelt,és még csak nem is sejtettem, hogy ezután derül ki számomra, mekkora szerepe volt abban, hogy ennyire megkedveltem őket.
Hosszú szünet után (bár készen volt korábban) megjelent a Power and the Myth korong. Nem rossz ez a lemez, sőt van olyan hangulatom, amikor kifejezetten megtalál, de.....valami (valaki) hiányzik. Viszont itt legalább még kísérletezett James Christian...
A 2006-ban megjelent World Upside Down lemezen már teljesen új zenészekkel virít James és ez - annak ellenére, hogy Giuffria visszatért egy kis ujjkoptatásra - a zenekar életének egy új korszakát is nyitotta meg egyben. Kifejezetten bírom ezt az albumot...
Ezután jött egy koncertlemez, aztán 2008-ban a Come To My Kingdome, ami egy komplett slágergyűjtemény, amit garantáltan 2-3 hónapig fogsz teletorokból üvölteni James Christian-nal. Hangerőt neki, üt, mint a buszkerék!
Hihetetlen volt számomra, hogy újra "együtt élek" ezzel a zenekarral. JC itt tényleg megmutatja, hogy bármelyik pillanatban képes olyan dalt írni, amiért sok zenész a fél karját adná. Egy slágergyáros a faszi, de a jobbik fajtából. Szerintem simán rendelkezik olyan vénával, mint Desmond Child.
Rajongásom másodvirágzásának a csúcsán (de szép szóvirág:D) az A 38 hajón sikerült végre élőben is megnézni a csapatot, ami hát....iszonyatosan nagy élmény volt. Láttam, hogy James az egyik legjobb gitárossal dolgozik, akit valaha láttam, a többiek szimpatikus iparosok, de felejthetetlen volt.
Ennek ellenére volt bennem egy kis tüske, hogy James - bár a hangja rendben van - már nem a régi, némi "hakni szaga" van a palinak, ha értitek mire gondolok. 2-3 hónap után kivettem a lemezt a lejátszómból, mert azt éreztem, hogy üresre hallgattam. Biztosan éreztetek már ilyet, ez legyen a legnagyobb problémánk:)
2009, Cartesian Dreams. Kiszámítható, kiégett, unalmas. Ettől féltem. Pedig érezhetően próbálkoznak, de egy ilyen "brigádtól" ez nagyon kevés. Ezerszer hallott fordulatok, semmi misztikum (persze az már az istenített CTMK lemezen sem volt) Vagy nem adtam neki elég esélyt? Majd az idő eldönti.
Mindenesetre annyit szeretnék üzenni a zenekarnak, innen a "mindent tudó" kis fotelemből, hogy valamilyen formában engedjék vissza (már ha jönni akar) Giuffria mestert a zenekarba, legalább dalírás tekintetében, mert az az érzésem, hogy baj lesz.
Egy kicsit hosszúra nyúlt az előszó, de ennyit mindenképpen le szerettem volna írni, mielőtt a következő posztomban az új lemezről, a Big Money-ról osztom meg veletek a véleményem. Rock on!
