Sokan, sokféleképpen értelmezték már újra a heavy metal, de legfőképp annak különféle oldalhajtásainak jelentését. Akadtak sokan, kik a lázadó vonalat, akadtak, kik a heroikus irányt fogalmazták meg újítóan egy-egy lemezükkel. És volt a Pantera, kik a heavy metal agresszivítását tolták az arcunkba oly' módon, ahogy azelőtt soha senki. És őszintén szólva, azóta sem sokan. Pont ma húsz éve, hogy 1992. február 25-én megjelent a Pantera Vulgar Display of power című nagylemeze.
A texasi csapatot 1981-ben alapították az Abbott-tesók, Vinnie Paul és Dimebag [ekkor még Diamond] Darrell. Hozzájuk csapódott még a bőgős Rex Brown, valamint Terry Glaze énekes. A korai lemezek még a glam-rock jegyében születtek, erről egyébként mai szemmel elég vicces fotók és klipek is találhatók a neten. A nagy változást 1987 hozta el. Akkoriban a thrash volt az új és elsöprő irányzat, így a mérsékelt sikereket hozó első lemezek után ebben a vad, gyors és pusztító stílusban látták a fiúk a titok nyitját. Terry Glaze ebben már nem volt partner, ezért új énekes után kellett nézni. Így került a képbe Phil Anselmo, vele készült el az 1988-as Power Metal albumot, mely a hard rock és a thrash metal igen érdekes elegyét alkotta. Ha nem is ez az album, de az új felállás élő megszólalása mindenképpen meggyőzte az Atco kiadó illetékeseit, hogy leszerződtessék a Panterát. Így készülhetett el, immár Terry Date irányításával a Cowboys from hell, mely meghozta a nagy áttörést.
A hardrock hatások ekkorra már véglegesen eltűntek a zenéből, teljes mértékben a thrashes riffek vették át az irányítást. Itt jelentek meg először a groove-os témák is, melyek később kifejezett védjegyévé váltak a súlyos Pantera daloknak. Sokan, nem minden ok nélkül, ezt a lemezt tartják a Pantera debütálásának.
A srácok becsülettel megturnéztatták a Cowboys-t, olyan csapatokkal léptek fel világszerte, mint az Exodus, a Suicidal Tendencies, a Judas Priest, az AC/DC vagy a Metallica. A turnézás után pedig nekiálltak és megírták minden idők egyik legjobb extrém metal lemezét.
A Vulgar display of power már az első dalban megmutatja, itt bizony nem babra megy a játék. A Mouth for war-ban rögtön érkezik az első súlyos-grooveos riff, a hardcore hatású ének [bár ezt, hogy ének, általában elég vicces Anselmo hangjára mondani] és Vinnie Paul géppuska pontosságú, romboló precizitást idéző dobolása. Ráadásul a dal, maga is a dühről és a gyűlöletről szól, illetve annak valamiféle hasznos, produktív dologgá történő formálásáról. És tulajdonképpen az egész album hasonló témák körül mozog A This love Anselmo egy korábbi kapcsolatát mutatja be, szintén nem egy romantikus ballada formájában. A New levelben is önmagát mutatja be a frontember, hogyan is tudott túllépni önmagán és gyengeségein. A Fucking hostileban azokra zúdítja dühös mondanivalóját a csapat, kik ketrecbe zárják az embert és így uralkodnak rajta: a szülők, a rendőrök és az isten. Ebben a dalban egy igen elkeseredett személy gondolataiba nyerünk betekintést.
Az album talán legismertebb dala a Walk, melyet a magukat mindenáron trendinek láttató pózerekről írt a Pantera, természetesn itt sem a finom, maró gúny nyelvezetén. Ritmusképlete remekül alátámasztja a "walk-feelinget", tényleg remek hallgatnivaló, ha gyalog megyünk valahová.
A Rise megintcsak egy érdekes dal, arról szól, hogy ne azokat gyűlöld, akik mások, mint te, hanem azokat, akik másokat gyűlölnek ok nélkül. Tulajdonképpen a Mouth for war egyfajta továbbgondolása, ilyen értelemben. És egyúttal remekül felvezeti a No goodot, mely a rasszizmusról szól. Ennek külön pikantériát ad, hogy korábban Anselmot is rasszizmussal vádolták, tulajdonképp ez ihlette meg, hogy véleményt nyilvánítson a jelenségről. A Live in a hole egy önmagába zárkózó ember gondolatait tárja elénk, aki inkább ezt az utat választja, mintsem ugyanolyan mentális sérült legyen, mint akik körülveszik őt a nagyvilágban. A Regular people szintén a pózer-kérdést boncolgatja, a maga nyers módján, a By demons be driven mondanivalóját pedig így lehetne összefoglalni: abban hiszel, amiben akarsz, de ne próbáld rám erőszakolni! A lemezt záró Hollow egy búcsú, a baráttól ki kómába esett és nem tudni, visszatér-e valaha is.
Mint látható, az egész album egységes képet mutat, nemcsak zeneileg, de a szövegvilágát illetően is. Olyan ember szavai ezek, aki tudja milyen érzés dühösnek lenni, gyűlölni valamit vagy valakit, de azzal is tisztában van, hogy az ebből nyerhető rengeteg energiát sokkal hasznosabb célok megvalósítására érdemes fordítani.
A Vulgar display of power, csak az Egyesült Államokban több, mint 2 és fél millió példányban kelt el, ha ehhez hozzávesszük a világ többi részét, olyan 3 - 3 és fél milliót kapunk. Szép teljesítmény, igaz? Hatása a metal világára megkérdőjelezhetetlen, olyan csapatokat ösztönzött zenélésre, mint a Korn vagy a Tool. Dalai később tv-műsorok zenéjében, számítógépes játékokban tűntek fel.
A sikert megbecsülték a fiúk, rendesen megturnéztatták a lemezt, majd készítettek egy, a Vulgar... mögött semiképp sem lemaradó albumot, a Far beyond drivent. Utána aztán, elsősorban Anselmo heroinfüggőségének köszönhetően, a Pantera a szétesés felé haladt, a végkifejlet pedig megrázóan tragikusan alakult.
Azért örülnék, ha Phil és Vinnie egyszer el tudná ásni a csatabárdot, szerintem Dimebag is így akarná...
