Amikor először hallottam arról, hogy Michael Kiske újra Kai Hansen társaságában készít lemezt, biztos voltam benne, hogy ez a dolog rosszul semmiféleképp sem sülhet el. Aztán amikor az is kiderült, hogy Dennis Ward és Kosta Zafiriou [Pink Cream 69] is a banda tagjai, nos akkor már  tudtam, hogy nem tévedhetek nagyot. Hogy a trappolós germánmetál-vonal vagy a szellősebb, Kiskére inkább jellemző csapás mentén haladnak-e, az kérdés volt. Miként az is, hogy mennyire fog érvényesülni a PC-agytrösztök dalszerzői vénája. De mint mondtam, a minőségre előre mérget mertem volna venni. És nem is tévedtem. A Unisonic debütáló lemeze ugyanis remekül sikerült!

Egy dolgot azért nem árt már az elején leszögezni. Az album híján van mindenféle kísérletezésnek. A Unisonic ugyanis nem átallott régi, jó bevált panelekből építkezni, nem ritkán saját korábbi ötleteket újrahasznosítani. És mégis, ezek a témák egyáltalán nem porosak, a lemez lüktet, remek ritmusa van és a dalok jók.

A kezdőnótát már láthattátok-hallhattátok itt nálunk. Egy olyan, már-már elcsépelt riffel indul, amit sokan sokféleképp játszottak már, de így kell ezt megszólaltatni. Karakán kis szám lett belőle, amely remekül nyitja a korongot.

A kezdés metalos hangvétele után a Souls Alive lazább, rockosabb hangjai következnek. A középrész leállása kifejezetten a nyolcvanas évek hangulatát hozza, ezzel együtt a dalnak a nyitónótához mért viszonylagos nyugodtsága remekül előkészíti a terepet az ezután következő három dalnak, melyek az első néhány hallgatás után a lemez legerősebb pontjainak tűnnek.

A Never too late képében egy punkos-karcos, újfent a húsz évvel ezelőtti klasszikus vonalat idéző, hatalmas refrénnel megtámogatott schlágert kapunk, majd jön az egyik nagy kedvencem, az I've tried. Alighanem az idei év egyik legjobb dalát köszönthetjük személyében.

Jön a Starrider, amiben Kiske hatalmasat énekel és itt már biztosak lehetünk benne, hogy akik egyfajta Keeper-korszakbéli Helloween restaurációra számítottak, azok bizony csalódni fognak. Ezen a lemez tudni illik egy klasszikus hatásokra épülő, power hard rock alkotás, a súlyosabb végénél megfogva. Ezt támasztja alá a Never change me is, szintén óriási refrénnel, másik nagy kedvenc, már most. Ezután két ütősebb szám következik, a Renegade és a My sanctuary, melyek a lemez metalosabb vonalát képviselik. Utóbbi kapcsán, meg nem mondom miért, az Iron Maiden ugrik be, talán a dal címe miatt.

A King for a day ismét egy rockosabb tétel, ami akár Jeff Scott Sotonak is jól állna. Kissé húzósabb témát hoz a We rise, mely a nyolcvanas évek végét idézi riffjével és refrénjével. A lemezt záró No one ever sees me egy akusztikus lírai, amely ugyan nem készteti hidegrázásra a hallgatót, de az album befejezéséhez ideális. Ráadásul kiválóan alkalmas arra, hogy az ember újra elindítsa a lejátszót, az első daltól kezdve.

Nyilván idő kell ahhoz, hogy leülepedjen az egész, de már most tuti, hogy egyik idei kedvencem született meg. Ahogy az elején említettem, nincs nagy matek, nem hallunk óriási újításokat és korszakalkotó megfejtéseket az albumon. Viszont a készítők személye garancia rá, hogy minőségi, szórakoztató és igazi tökös power rock lemezt tehessünk a lejátszóba. És manapság már ez sem kevés.

Végezetül csak annyit, hogy a Unisonic oldalán, az őszi turnédátumoknál még nincs sok állomás, de megemlítik, hogy a Gotthard supportjaként járják majd Európát. És hol lép fel a svájci csapat októberben? Bele sem merek gondolni...