Kezdeném a rosszal. Valami mocskosul megfáztam, így a koncert előtt két órával már az is megfordult a fejemben, hogy el sem megyek. Alig bírtam lábon maradni, de ha már megvettem a Zakkes zsugám, még szép, hogy elindultam.
A fizetős néni megjegyezte, hogy eléggé szarul nézek ki. Lehet, de itt vagyok és ez a lényeg. Egészséges fél Pecsa összejött a színpadra ácsolt templom előtt. Ima előtt, bemelegítésnek a Rómeó vérzett, bő tócsában. Iszonyat meleg volt benn, bár lehet, csak én éreztem ezt kellemetlenek. A srácok odapörköltek rendesen. Feelinges a muzsikájuk és max respect a hálátlan feladat végrehajtásához.
Óramű pontossággal, negyed tízkor felhangzott az esketésre hívó dallam - hívhatjuk intrónak -, majd a Crazy Horse-zal kezdetét vette a mise. Egy évvel az első pesti buli után ismét a magyar deszkákon a Mester. Szokásos indián fejdíszében és megfelelő vehemenciával tépte a húrokat. Van valami felemelő abban, mikor lehull a lepel és ott tekernek ezerrel és a testeden érzed a vibrálást. Igaz, most mint egy színdarabban a függöny szétnyílt, de tökmindegy. Olyan szintű darálást követtek el az első pár nóta alatt, hogy esélytelen vagyok felidézni a dalok sorrendjét. Ha jól emlékszem, az első körben lezavarták a Funeral Bellt, a Bleed for met- és a Demise of Sanityt. Ha nem pontos, pech. Azt eddig is tudtam, hogy az iszonyatos technikai tudás mellé párosul valami megfoghatatlan és rabul ejtő plusz, de újfent le kell írjam azt is, hogy brutálisan élvezik, amit csinálnak. Majd minden nóta után "ökölpacsiznak" egyet a színpadon és láthatóan jó kedvvel, mosolyogva tolták-tolják a néha rettenet súlyos témákat.
Szerencsémre vannak akik videóznak, így nekem marad a totális élvezet. Megjegyezvén, lövésem sincs, miért csinálják, de nekem pont kapóra jön a felvétel.
A rendkívül szimpatikus Nick Catanese az üresjáratokban lelkesítette a híveket. A faszi megérne egy külön misét, miként kell eljátszani a második áldozó figuráját. Teljes alázattal és mindig mosolyogva. A másik BLS-ügyileg őskövületnek számító John DeServio hozta a kötelezőt, mellünkbe tolta a bassz témákat. A "majdnem" új fiú - nem a Portnoy - Chad Szeliga szerintem jó választás, már ha én, mint pondró mondhatok ilyet. Pontos, püföl, kétlábdobos szakítója meg próba tétel mindenki számára.
Miközben pötyögök, tolják fel a buli képanyagát, én meg osztom tovább. Jobb, ha látjátok, amit megpróbálok leírogatni.
Szusszanásnyi időt sem hagyván, egymás után jönnek a best of nóták. Az Overlordnál, akit eddig hidegen hagyott - már ha volt ilyen -, az sem bírja tovább és rázza a buciját. Azt hiszem a Parede... után hullt le a lepel a Marshallokra, beborítván Dimebag Darrell mosolygós arcképével az oltárt. Egyértelmű volt, hogy az In This Riverrel emlékezünk. A szimpi Nick megkapta a szóló jogát, míg a mester csücsült egyet. Gyors váltás és a Fire it up. Kizsigerel és taglóz, mint az állat. Látni és hallani kell, iszonyatosan nagy, f@szom, le sem tudom írni.
Gitár virga, műértőknek, egy zsenitől. Gondolom kötelező mindig, mert különben nem fogynak a szignós gityók. Én ezt is elnézem, bár jobban szeretem, ha együtt nyomnak. Amire igazából vártam, újfent megkaptam. Godspeed Hellbound, megint egy olyan nóta, amit leírni nem lehet. Érezni kell, ennyi.....
Azt hiszem, a Blessed Hellride volt a következő és maradtak fenn, ami már előre vetítette a véget. A nagy hármas blokk - Suicide, Concrete Jungle, Stillborn - össznépi haláltáncot hozott. A tánc olyan metálos, fejrázós, a halál meg reményeim szerint csak az est vége miatt köszönt be. Ideiglenesen. Vége lett a bulinak. Olyan gyorsan, hogy el sem hittem. Ráadás nem volt, mivel egyben lezúzták az egész programot. Sokan most azt mondanák, hogy hakniztak egyet. Szerintem nem és aki fanyalog, annak felesleges volt eljönnie. Én csak reménykedem benne, hogy egy év múlva ismét az oltár elé járulhatok!
