Tegnap, a nagy Paradise Lost-ünneplésben teljesen ki is esett egy másik klasszikus születésnapja. A szintén július 14-én, igaz öt évvel korábban megjelent Countdown to extinction lemezzel a Megadeth megpróbálta lemásolni a Metallica egy évvel korábbi receptjét, és bár ugyanabba a szupersztár kategóriába nem sikerült felemelkedniük, azért így is karrierjük csúcsára értek. Azzal az albummal, mely lezárta a korai évekre jellemző komplex, már-már progresszív thrashes időszakot és nyitni kezdett az egyszerűbb szerkezetű nóták irányába.
Az 1990-es Rust in peace lemez végre az őt megillető pozícióba helyezte MegaDave-et és csapatát. Noha a korai albumok is fantasztikusan jók, valahogy mindig hiányzott valami kis apróság, ami vitathatatlanná tette, hogy Dave Mustaine nem csak a levegőbe beszél, amikor önmagát többre tartja korábbi Metallicás társaitól. A RIP azonban, köszönhetően az addigi legerősebb felállásnak is, bebizonyította, hogy beérett az a munka, amit Mustaine gyakorlatilag közvetlenül a 'tallicából történő kiebrudalásának pillanatában elkezdett. Persze, 1991 sok mindent felülírt a rockzene palettáján, és a friscoi négyes gigasikere arra késztette Mustainet, hogy - a maga módján persze - lemásolja azt a receptet, ami már egyszer másnak is bevált.
Nem véletlen tehát, hogy a Countdown to extinction lemezen elvétve hallhatunk csak a régi időkre emlékeztető, komplex témáktól és váltásoktól hemzsegő dalokat. Ehelyett pár témából építkező, néhol kifejezetten rockos hatásokat hordozó, letisztult nótákat kapunk. Ez az első Megadeth album, ahol hallható és érezhető, ezúttal nem a két Dave és a többiek zenélnek, hanem egy négyfős zenekar, akik együtt írták meg a lemezt, hangról hangra. Kétségtelen, hogy ez a legjobb felállás, amivel Mustaine valaha volt olyan szerencsés, hogy együtt dolgozhatott, éppen ezért egyértelműen hallatszik, hogy minden tag segítette és kiegészítette egymást a dalszerzés és a felvételek során. Mindemelett maximálisan átjön az a precizitás is, amivel a stúdiómunkálatok során dolgozott a zenekar és talán itt esik át kicsit a ló túloldalára is a dolog. Az egész anyag annyira letisztult, már-már klinikailag steril és precíz, hogy a lélek kicsit kiveszett a produkcióból.
A dalszövegek terén továbbra is a társadalomkritikus és politikai témák dominálnak. Utóbbira jó példa a Foreclosure of a dream, melyben a nyolcvanas évek amerikai vezetésének a középosztály lecsúszását okozó lépéseit véleményezik. Egyik személyes kedvencem azonban az azóta koncertfavorittá váló Sweating bullets, egy nóta a skizofréniáról, drogokról és egyéb módosult tudatállapotokról.
Sokan a lemez csúcspontjának [sőt a zenekar egyik legjobb teljesítményének] tartják a címadó dalt, mely a környezetvédelemről szól és olyan helyekre és emberekhez is eljuttatta a Megadeth zenéjét, akik előtte nem igazán hallgattak ilyen muzsikát. Jellemző például az a díj, amit egy öko-szervezettől kapott a zenekar - ilyet se előtte, se azóta rock-metal csapat nem érdemelt ki. Ha engem kérdeztek, mindettől függetlenül, ennél sokkal több és sokkal jobb Megadeth nóta is készült az évek során.
A High speed dirt akár a Skin o' my teeth folytatása is lehetne, szintén rockosabb téma, míg a Psychotron a This was my life-fal együtt [ez még a címadó előtt szerepel, ha a sorrendet nézzük] a felejtősebb témák közé tartozik. Az album két zárótétele, a Captive honour és az Ashes in your mouth még felidézi a korai Megadeth lemezek világát dühös és technikás témáikkal, egyszersmint remekül lezárják az albumot.
Nem rossz ez az album amúgy, csak számomra, aki a nyolcvanas évek második felében szeretett bele a Megadeth zenéjébe és aki 17 éves koráig félistenként tekintett Dave Mustaine-re, szóval nekem ez volt az az album, amellyel a Megadeth kezdett kiesni a pixisből - hogy aztán a Youthanasiaval végképp kipottyanjon onnan. De ez majd legyen egy másik poszt témája, úgy két év múlva.
Zárásképp annyit, hogy véleményemtől függetlenül, a Countdown to extinction méltán számít klasszikusnak, hiszen minden másodpercében érezhető, hogy négy rendkívül tehetséges és képzett zenész, apait-anyait beleadva írta meg és rögzítette a dalokat. A lemez egyébként is remekül helytállt a piacon, három hét alatt platinává nemesedett és a Bilboard lista második helyéig kapaszkodott. Mindezt egy olyan környezetben, ahol a rockzenei színtér éppen forradalmi változásokon ment keresztül. Úgyhogy, minden tisztelettel, ezúton kívánunk boldog huszadik születésnapot!
