Nagyjából két hete próbálkozom, hogy összeállítsak egy tisztességes posztot erről a lemezről. TomAce szintén próbálta, de mivel nem meri újra meghallgatni, rám marad a feladat :)

Nem az a gond, hogy hallgathatatlan anyagról van szó. Az sem, hogy annyira felejthető, hogy nem tudjuk hol megfogni a kérdést. Ráadásul annyira újnak sem mondható, hogy ne lett volna időnk megemészteni. Tom csak simán nem bírja az érzelmi nyomást :), engem viszont akárhányszor elkezdem hallgatni, hogy "na most akkor nézzük, és tényleg írjunk róla végre", annyira elragad, hogy az újra és újra elindítás után valamikor este jövök rá, hogy megint nem úgy megy a meló, ahogy kéne, és elmúlt a nap, meg ezer dolgom lett - és megint nem sikerült összekalapálni a gondolataimat egy egységes egésszé.
Sőt, még a tőlem megszokható egységtelen egésszé sem :)

De mostmár aztán tényleg, ma egyszerűen nem fog rajtam kifogni, tutira. Így görbüljek meg.

Tehát.
Van egy brit csapat akik indultak doom-gothictól, aztán némi vargabetű után jelenleg a post-rocknál tartanak [hát persze többek közt], és gyanítom, itt nem fejezték még be a kóválygást.
Mindig is arról voltak híresek, hogy zenéjüket hallgatva az ember szívesen játszik a gondolattal, hogy máris nyúl a borotvapengéért, kötélért, esetleg lecsapott nyakú borosflaskáért, hogy izibe' véget vessen ennek a földi siralomháznak. Ennyi depresszív, sötét, szomorú érzelmet nehéz befogadni, ennek megfelelően nálam is ritka vendégek voltak, ezzel együtt járt, hogy egy bizonyos pontig a zenéjük sem lépett ki abból a mederből, amivel nálam át tudták volna szakítani a gátakat.

Aztán 2001-ben valami történt - pont akkor, amikor a legtöbb ember szerint megindultak a lejtőn. Ekkor jött ki a Fine Day to Exit című lemez, amiről már posztoltam is korábban.
Igen, ők az Anathema. A lemez, amiről pedig írni próbálok, a jelenlegi utolsó Weather Systems.

A 2001 óta eltelt időben kiadott munkáik egyre és egyre közelebb állnak hozzám zeneileg, számomra ebben az időben vált emészthetővé igazán az a mérhetetlen érzelmi töltet, amivel mindig is túlcsordulni készült minden nótájuk - talán már nem kellett elpakolni minden éles avagy élesíthető tárgyat, nem kellett gyerekzárral lezárni minden konnektort, ha sorra kerültek a playlistben.
Aztán ezzel az albummal még valami megváltozott - ez az lemez gyökeresen szembe megy érzelmileg a korábbiakkal. Hiszen hamisítatlan életöröm van benne, olyasmi, amire eddig nem volt példa.

Ami furcsa, hogy Tom azért nem meri meghallgatni őket, mert szerinte egy lemezbe ennyi fájdalmat sűríteni szinte képtelenség :) Szerintem viszont végre olyan érzések öntik el az embert, amik nem a mérhetetlen halálvágy miatt szorítanak torkot.

Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom a lemezt, de csak olyan esetben, ha fel van készülve a hatásra - vagy kellőképpen érzéketlen hozzá :D

Jöjjön végre a zene a duma helyett.
Marha nehéz volt választani, melyik nóta is legyen, talán a "nomen est omen" effektus alapján a Storm Before the Calmot kellett volna választani, de aztán orrhosszal győzött a Lightning Song [nyilván ebben Lee Douglas énekének is van szerepe:)]