Napra pontosan tizenöt évvel ezelőtt, 1997. szeptember 23-án jelent meg a Dream Theater Falling into infinity címre keresztelt nagylemeze. Az első album Kevin Moore távozása után, Derek Sheriniannel a billentyűk mögött. Talán az utolsó, valóban izgalmas progresszív rockot rejtő anyag a műfaj mestereitől, kik azóta kiszámítható pontossággal hozzák a már-már önismétlésbe hajló albumaikat. Furcsa módon mégis a Falling... számít a diszkográfia talán legvitatottabb darabjának. Mindamellett, hogy az Images - Awake - Metropolis II. szentháromsága megkérdőjelezhetetlen, ez a közöttük megbúvó néhol könnyed, néhol megrázó, de mindenképpen a mesterkélt komplexitásoktól mentes lemez is elfoglalhatná végre méltó helyét a progresszív rock klasszikusai között. Hiszen, jóval inkább a műfaj vegytiszta esszenciája, mint a 2003 után kiadott akármelyik DT-korong - legalábbis szerintem...
Jöjjön a legnagyobb kedvencem, a csúcspont, a 12 perces Lines in the sand, mely egy csodás utazás, mintha órákig csavarognánk egy elhagyatott tengerparton...