Emlékeztek még arra a kretén Bravo-cikkre, melyben Bon Jovi elmesélte, hogy épp Bruce Springsteen kerti partiján volt, amikor a grillsütőtől lángra kapott a haja, emiatt kellett megválni ikonikus rőzséjétől? Akárhogy is volt [nyilván nem így], a tett akkora jelentősséggel bírt, hogy még a CNN is bemondta a hírekben. Ez volt az első jelzés a külvilág felé, hogy hosszú hallgatás után a Bon Jovi él és a visszatérésre készül.
Amikor 1990. február 7-én befejezte közel másfél éve tartó, New Jersey Syndicate Tour elnevezésű koncertsorozatát, a Bon Jovi legénysége mindössze egy dologban volt biztos: látni sem szeretnék egymást. A hirtelen jött siker, a világkörüli turnék idegtépő monotonitása nyomán felgyülemlett feszültség kitörni készült, így a srácok fogták magukat és ügyes-bajos dolgaikkal elvonultak a világ szeme elől. A külvilág számára ez egyet jelentett a Bon Jovi végével, ráadásul Jon és Richie egyébként kiválóan sikerült szólólemezei mind olaj voltak a tűzre. A zenekar azonban kívülről mindig egységesnek akart mutatkozni - még akkor is, amikor korántsem volt az -, így senkit sem lepett meg, amikor 1991 végén elkezdték előkészíteni visszatérésüket. Megváltak Doc McGhee menedzsertől és a saját kezükbe vették az irányítást, majd bevették magukat egy kanadai stúdióba, hogy elkészítsék ötödik nagylemezüket. Az eredetileg Revenge munkacímmel készülő anyag végül mint Keep the faith került a boltokba, 1992. november harmadikán.
A készülő anyagot nagyban meghatározta, hogy a hair-metal korszaknak befellegzett. Az a fajta muzsika, mely világsztárrá tette a Bon Jovit, már nem vonzott tömegeket. A rádiók a Nirvana és a Pearl Jam dalait játszották, az arénákat már nem a dallamos rockbandák töltötték meg. Emellett sokat számított Jon rajongása Bruce Springsteen és a U2 irányába, mely igen nagy mértékben érződött a dalokon, Rányomta a bélyegét az a motoros túra is, mely során a frontember tökegyedül utazta végig az Egyesült Államok déli államait. A fentiek eredményezte kísérletezőbb és letisztultabb hangzásvilág méltó formába öntéséhez nem mást kértek fel producernek, mint a kor legkeresettebb szakemberét, Bob Rockot.
A munkálatok nem kevesebb, mint hét hónapot vettek igénybe. Apait-anyait beleadva dolgoztak a dalokon, hogy bizonyítsák, a Bon Jovinak igenis van létjogosultsága a kilencvenes években is. Bár tisztában voltak azzal, hogy a hőskornak vége, az is egyértelmű volt számukra, hogy mindenfajta kísérletezés a grunge irányába csak nevetségessé tennék őket. Ehelyett inkább megőrizték a dallamokat, az életörömöt és mindehhez egy levegősebb, lélegzőbb hangzást biztosítottak. Bob Rock keze alól egy minden eddiginél dinamikusabb Bon Jovi lemez került ki.
A hangzásvilágon kívül van még egy lényeges változás, mégpedig az a komolyság, mely egyértelmű újdonság a régebbi dalokhoz képest. Korábban elképzelhetetlen lett volna olyan súlyos nóta, mint az egy megszállott szerelmi kapcsolatról szóló If I was your mother, olyan bensőséges téma, mint a Little bit of soul [vagy a bónuszként szereplő Save a prayer] vagy az olyan felemelő dal, mint a Dry county.
Amikor a Keep the faith megjelent, akkor a haza pálya bizony nem sok előnyt jelentett a Bon Jovinak. Mivel a rádiók nem igazán nyomták őket és a koncertszervezők is sokszor csak félig üres csarnokokat tudtak nekik összehozni, ráadásul a zenei magazinok is alaposan lehúzták őket, az első hónapok igen nyögvenyelősen alakultak. Ezzel szemben Európában kifejezetten jól fogadták a lemezt, az Egyesült Királyságban és Németországban a megjelenés hetében a listák élére került.
Sokszor hallani, hogy a Keep the faith csak lágyított a Bon Jovi zenéjén pedig mindössze két klasszikusnak mondható ballada található a lemezen. Az egyik az I want you, a másik pedig az a Bed of roses, melyet valóban egy hotelszobában, másnaposan írt meg Jon és amely meghozta az amerikai sikert is a lemeznek.
Miután a tengerentúlon is beindult a gépezet, már nem volt megállás, szép lassan eladtak ott is kétmillió példányt belőle. Összesen egyébként több, mint tízmillió darab talált gazdára napjainkig. Emellett begyűjtött 3 albumlistás első helyezést és összességében tíz országban végzett az első háromban a Keep the faith. A koncertkörút ezúttal is sokáig tartott - ennek során 1993. szeptember elsején Magyarországon is fellépett a zenekar - , és ezúttal is hordozott magában negatív energiákat. Alec John Such basszer rajongása az alkohol irányába olyan mértéket öltött, hogy az 1994-es CrossRoad válogatás megjelenése előtt kitették a csapatból. Posztja azóta is betöltetlen, hivatalosan legalábbis. Félhivatalosan pedig Hugh McDonald bőgőzik a helyén.
Akárhogy is vesszük, ha fel kéne idézni, mely rocklemezeket nevezhetünk meghatározónak a kilencvenes évek első feléből, a Keep the faith biztosan ott lenne a listán. Egy újjászületett csapat zseniális albuma ez, mely életben tartotta őket Amerikában, szupersztárrá emelte őket a világ többi részén és megalapozta mindazt a zenei- és gazdasági franchiset, mely a mai napig sikeresen prosperál. Ennél többet kihozni egy lemezből, azt hiszem, nem nagyon lehet.
