Tudom, hülyén hangzik a cím, pláne egy olyan koncert után, mint amilyet tegnap adott a Gotthard az A38-on. Mégis, ezzel tudnám leginkább kifejezni, mit érzek a buli kapcsán, melynek egyetlen másodpercét sem bánom és egyetlen kifizetett forintot sem sajnálok érte. A svájci zenekar kihozta a maximumot az estéből, a közönség is vevő volt a dalokra, a setlist is felért egy majdnem best-offal, egyszóval tényleg nem tudok belekötni semmibe. Hiányérzetem is csak egy valami, illetve egy valaki miatt van...
Igazságtalan dolog ez, pláne azok után, hogy kiválóan szórakoztam és most biztos azt hiszitek, hogy a kákán is csomót keresek, de ez nem így van [vagy mégis?]. Mindenféle misztifikálást mellőzve, a Steve Lee vezette Gotthard egy másik szintet képviselt, és ha a címre akarok utalni, akkor mondhatjuk, hogy 120%-ot tett le az asztalra, köszönhetően elsősorban a néhai frontember karizmatikus és mélységesen emberi kisugárzásának. Ezt pótolni ugyanakkor lehetetlen, de nem is kell, felesleges. A Gotthard is jól tette, hogy nem ezzel próbálkozott, hiszen a koncert nem fulladt szentimentalizmusba, még azzal együtt sem, hogy meghatóan hatásos módon emlékeztek meg a két éve elhunyt énekesről. A mindössze egy szál zongorával kísért One Life One Soul számomra a koncert egyik csúcsa volt, még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok.
Akárhogy is, a Gotthard remek formában érkezett, Leo Leoni ismét elemében volt. A gitáros végig szórakoztatta a közönséget, sokszor Nic Maeder énekest is kisegítette a buli hangulatának fokozása érdekében. Ez utóbbira egyébként nem lehetett panasz, a publikum lelkesen támogatta a csapatot és hálásan fogadta a nagyobbnál nagyobb slágereket. A hangzás is remek volt, kellően hangos, dögös és dinamikus mégsem sípolt a fülem a végén. Ha nagyon szeretnék negatívumot is mondani, az én ízlésemnek sok volt a szólózgatás és szerintem a középső, háromszámos romantikus szett is leültette kissé a hangulatot. De, hogy a műsorról is szót ejtsek, az új lemezről ha 3-4 nótát játszottak csak öt dalt hallhattunk, többek között a kötelező Starlightot és a Remember it's Me-t, a hangsúly a régebbi klasszikusokon volt. Az utolsó két Lee-s albumról csak a Dominot érintették a Gone too far és a The Falling erejéig [update: a ráadásban elhangzott a Master of Illusion is], általában a zenekar első tíz évéből szemezgettek. Dream On, Hush, Fist in Your Face [számomra meglepetés volt!], Mountain Mama, stb. A ráadásban nem maradhatott ki az Anytime Anywhere és a Top of the World sem, majd pedig a buli végeztével csuromvizesre izzadt pólóban indultunk haza Bélával. Útközben megbeszéltük, hogy korrekt és hibátlan koncertet láttunk, amelyen a Gotthard maximálisan teljesített, az már csak az én egyéni szocproblémám, hogy ez bennem még így is kettős érzéseket keltett, lásd fentebb.
No, de hogy azért az is láthasson ezt-azt, aki nem tudott eljönni, azoknak a napirokk-stáb készített egy hamisítatlan koncertfelvételt, a közönség soraiból, minden utómunkálatoktól mentesen - nagyjából ez történt velünk a koncert első két száma alatt: