Különösebb bevezető nélkül kezdjünk is bele a második részbe, nem is akárhogy.
Idejét nem tudom, hogy utoljára mikor tettem volna magyar zenekar lemezét a toplistámra. Na nem meggyőződésből, én tényleg próbálkoztam. Egyszerűen arról van szó, hogy a hazai zenekarok többsége ötlettelen, külföldi bandákat majmoló lemezek kiadásával szennyezi a honi rock életet. A magyar rockzenészek - tisztelet annak a kevés kivételnek - hozzáállásáról pedig nem is nyilatkoznék. A Leander idei, Szívidomár című lemeze viszont véleményem szerint mestermunka. Persze, itt is vannak hatások, de mind hangzásban, mind szövegekben túlmutat az átlag magyar zenekarok lemezein. Ja és végre iszonyú jól esik magyarul ordítani a szövegeket :)
A Texas Hippie Coalition zenekar Paecemaker lemeze tökéletes megtestesülése az egyik olyan amerikai életérzésnek, amit mi itt soha nem fogunk a magunkénak tudni. Ez a lemez a maga stílusában fantasztikus! Nem újítja meg ugyan a stílust de az arcok olyan lazasággal, hitelességgel nyomják az arcunkba az igazi "déli" muzsikát, hogy kétség nem férhet hozzá, a jövőben számolni kell velük. Egy szóval: hibátlan. A stílus kedvelőinek szerintem már most ikonok...
A laza 180 fokos fordulattal nézzünk egy kicsit körül ismét az "öreg" AOR sztárok világában.
Rick Springfield Ausztráliában született 1949-ben. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok "elhelyezni" a palit. Zenész, színész, zeneszerző. Én utoljára kamaszként hallgattam a lemezeit, aztán jó hosszú időre kikerült a látókörömből. Hiba volt. A neten böngészve láttam meg az ismerős nevet és azt, hogy 2012-ben új lemezzel, a Songs Of The End Of The World-el jelentkezik. Valamiért éreztem, hogy rendben lesz ezzel a régi ismerőssel való találkozás és a megjelenést követően azonnal szert tettem a lemezre. Ez viszont nem volt hiba :) Igazi könnyed, fantasztikusan jó Ízléssel megírt koronggal van dolgunk. Például autóban jobbat el sem tudok képzelni:
A teljes verzió:
A svéd Eclipse - Bleed & Scream lemeze nagyjából magában vigyorgó hülyét csinált belőlem. Ezen a lemezen egy gyenge dal sincs és úgy szól ahogy kell. Minden nap másik szám a kedvencem. Kifejezetten jól esik, hogy jó ízléssel belecsempészték a dalokba az európai hard rock minden érdemét, jellegzetességét, de a lazaság az tengerentúli. Erik Martensson pedig akkorákat énekel...de inkább hallgassátok a saját fületekkel:
Maradjunk műfajon belül. Ha egy egészséges lelkületű, tájékozott "hardrockernek" azt mondom, hogy Hardline, akkor nagy valószínűséggel felkapja a fejét. Sokakkal együtt nekem is az a véleményem, hogy a Journey gitárossal alkotott debütáló lemezt a mai napig nem tudták felülmúlni. A 2012-es Danger Zone mégis szerintem az egyik szóra érdemes lemez a palettán. Semmi váratlan, de az ezerszer hallott témák valahogy jó dalokká állnak össze és mindannyian tudjuk, hogy ezt már megettük párszor. A Gotthard például csak erről szól, mégis imádjuk. De ha már itt tartunk: Johnny Gioeli-t a Gotthardba! De tényleg! Képzeljétek el, hogy Steve Lee után (aki pótolhatatlan!) ismét egy karakteres hangú olasz van a Gotthard élén, szerintem jobb lenne a mostani állóvíznél.
Egy remek példa, hogy is lehet a jól bevált ötleteket újrahasznosítani: