A hétvégén két klasszikus is születésnapi bulit tart, méghozzá nem is akármilyet. Bármilyen hihetetlen, a So Far, So Good...So What! című Megadeth-album huszonöt éve jelent meg, míg a Def Leppard Pyromania-ja kereken harminc esztendős.

Megadeth - So Far, So Good... So What!

Kezdjük Dave Mustaine csapatával. A '86-os Peace Sells... turné végeztével Dave lecserélte a banda felét. Nemcsak  elégedetlen volt Gar Samuelson és Chris Poland hozzáállásával [pia, drogok, stb], utóbbi megfejelte mindezt azzal, hogy eladta a zenekar felszerelését is, hogy narkóhoz jusson. Samuelsont a technikusa, Chuck Behler pótolta, a gitárosi poszton első körben bizonyos Jay Reynolds tűnt befutónak. Miután kiderült, hogy nem tudná feljátszani a lemezt, az ő gitároktatója, bizonyos Jeff Young került képbe, végül az ő játéka hallható az albumon. Ahogy már a kialakulásakor is sejteni lehetett, ez a line-up nem bizonyult hosszú életűnek.

Az album végül, ha nehezen is, de elkészült, bár a hangmérnök személye körül is akadtak problémák. Paul Lanivel közösen kezdtek hozzá a keveréshez, aztán őt is kitette Mustaine, hogy végül Michael Wagenerrel fejezzék be a munkálatokat. Mondanom sem kell, vele sem volt elégedett Dave.

Egy biztos, zeneileg az egyik legvitatottabb Megadeth-lemezről van szó. Sokak szerint talán a leggyengébb láncszem, míg mások [így én is] kifejezetten kedvelik. Ráadásul több érdekesség is fűződik hozzá. Egyfelől itt hallható a legeslegelső Mustaine szerzemény, amit Dave a Metallicából történt kirúgása után írt [lásd fent]. Emellett, hogy tovább maradjunk a Metallicánál, az In My Darkest Hour című dal Cliff Burton halálakor született és a tragikusan fiatalon elhunyt basszernek állít emléket.

További különlegesség még, hogy az Anarchy in the UK volt az utolsó cover, mely Megadeth sorlemezen megjelent, ezután már csak különböző kislemezek b-side dalaiként kerültek elő feldolgozások.

A lemez, ha meg nem is bukott, külnösebben sikeres sem volt, így Mustaine változtatásra szánta el magát. A turnét követően kirúgta a két friss tagot, hogy nekiálljon létrehozni a Megadeth legerősebb felállását, mellyel új szintre emelheti a zenekart. Marty Friedman és Nick Menza belépése sok mindent megváltoztatott, de erről majd két év múlva, a Rust in Peace jubileum kapcsán ejtünk néhány szót.

Def Leppard - Pyromania

1983 január 20-án jelent meg a brit Def Leppard Pyromania című lemeze. Ha beszélhetünk sikeres albumról, akkor ez mindenképpen annak mondható. Csak az Egyesült Államokban több, mint 10 millió példányban kelt el. Döbbenetes szám. A siker nem kis mértékben volt köszönhető John "Mutt" Lange producernek, ki nagy mértékben tehető felelőssé a Def Leppard agyonpolírozott hangzásvilágáért és a "legyen minden dal sláger" dalszerzési módszerért.

Bár a felvételeket még Pete Willis-szel kezdte meg a zenekar, a gitárost menesztették a felvételek során, túlzott alkoholproblémái miatt. Az ő helyére került a képbe Phil Collen, akinek nem volt nehéz dolga feljátszani a maradék szólókat, melyekre elődjének már nem volt ideje.

Nem szeretnék részletekbe menően belemenni a Pyromania készítésének kulisszatitkaiba. Egy tényt azonban semmiféleképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez az album adta meg a kezdőlökést annak a hullámnak, mely tulajdonképpen meghatározta a nyolcvanas évek közepe mainstream rockzenéjének arculatát. A már-már poposan dallamos, csilivili rockzene térhódítása rengeteget köszönhet ennek a lemeznek és biztos, hogy a Pyromania nélkül ma szegényebbek lennénk néhány később megjelent klasszikus albummal.

A tizenhétszeres platinalemez megjelenését követő turné után, 1984-ben nekiálltak megírni a következő lemezt, mely nem titkolt célja a Pyromania sikereinek túlszárnyalása volt. A folytatásra azonban, melyet tévutak és tragédiák előztek meg, négy évet kellett várni a rajongóknak.

Hm, harminc év után is piszkosul jók ezek a dalok!