Thrash gyász vs felemelkedés. Tulajdonképpen ez volt a kérdés, mikor Joey Belladonna kiszállt a bandából 1992-ben. A helyettes egy igazi rockikon, igaz csak szűk -baráti - körben. Az Armored Saint frontembere kezébe került a mikrofon. John Bush jött, látott és tarolt. Belladonna jellegzetes hangfekvése vs John Bush őserőtől duzzadó torka.
Elkezdődött egy új fejezet,1993. május 25-én megjelent a Sound of White Noise. A Belladona - első - érájának lezárásaként elkészült Persistence Of time már élesen körvonalazta, merre is tart a zenekar.
Egy igazi thrash album, feltöltve energiával és teli torokból feltörő agresszióval. A "vidámfiúk" image a zenében is végérvényesen a múlté. A változás Bush érkezésével még látványosabbra sikeredett. Jó értelemben. Én imádtam az Anthrax bermudanadrágos, alapvetően "nemlennidühöslesz@rom" stílusát. Színt vittek a műfajba. Mint mindenki, én is kétkedve vártam, hogy mi fog ebből kisülni. Várható volt, hogy a vonal marad de rápakoltak még egy lapáttal. Mogorva és súlyos témák ömlesztve, keverve de nem rázva. Ötletes riffek a műhelyből és a pici - Dan Spitz - is ezzel az albummal búcsúzott el. John Bush meg egy isten és semmi kérdezősködés. Zene...
A sötét és morcos
Az igazi Anthrax thrash
Ez a lemez szintén egy alapmű - nekem - és ha egy bizonyos James Hetfield az Only-ról azt mondja, hogy ez a tökéletes nóta, akkor talán nem tévedhetek én sem.