Keresve sem találhattam volna jobb időpontot az új Alice in Chains korong első teljes meghallgatására. Az esővel súlyosbított esti szürkeség remek háttérként szolgált a The Devil Put Dinosaurs Here lepörgetéséhez. Első hallgatásra talán furcsa lesz a lemez hossza [bőven egy óra fölötti játékidőről beszélünk] és a jellemzően 5-6 perces dalok - első hallásra talán felesleges lehet ilyen sokáig nyúzni a világfájdalom egyes pillanatait.
A fentiekből következik, hogy ez bizony nem egy instant slágerlemez, még AIC-mércével sem. Ráérősen hömpölyögnek a dalok, szerencsére mindenféle terjengősségtől mentesen. Egész egyszerűen maguk a témák olyanok, hogy ilyesfajta hosszabb kibontakozást igényelnek. Éppen ezért első hallgatás után legfeljebb érzések maradnak meg, nomeg a hangulat, hogy ezt bizony még meg kell hallgatnom. Talán furcsának tűnhet, de én a jól végzett munka öröméhez tudnám hasonlítani, amit akkor éreztem, mikor lement az utolsó dal is. Mint amikor végeztél az edzéssel, tisztában vagy vele, hogy most fel kell dolgozza a szervezeted az elvégzett munkát, de már ott motoszkál benned, hogy mikor jöhetsz legközelebb.
Egyszóval ez egy melós anyag lett, mely méltó mind a klasszikus AIC-hoz mérten, meg akkor is, ha a visszatérő album mellé állítjuk. Jellegzetes, első hangról felismerhető gitár- és énektémák, kicsit más köntösben. Aki eddig sem kedvelte Jerry Cantrell csapatát, nem most fogja megkedvelni [bár ki tudja?]. Az Alice in Chains ezúttal is megbízhatóan szállította le soros lemezét, így a rajongóknak viszont kötelező darab.