Valamikor 1990 környékén [utána] az egyik nyáron egy rakás kis gyökérrel népesült be a balatonfenyvesi úttörőtábor sokat látott épülete. Ezek a kis senkiháziak nem átallottak metált hallgatni az éjjeli őrség idején, rockernek öltöztetni a nevelőtanárt és hasonló ordas rendbontásokért voltak még felelősek.
Mindezek mellett beszabadultak az akkor még vadul dübörgő balatonfenyvesi lengyel piacra is, ahol egyikük [moi!] döbbenten fedezte fel Bruce Dickinson nevét egy rettenetesen elkefélt dizájnú borítóval ellátott - nyilván kalóz - kazettán.
Minden megtakarított büfépénzét, meg a haveroktól összetarháltat is bevetve magáévá tette a relikviát, amiről még aznap kiderült, hogy ugyan rock, de semmi köze a Maidenhez. Néztek is mindannyian egymásra döbbenten, mint kezdő homokos a gőzfürdőben, de végül közfelkiáltással ez a gyűjtemény is hallgathatóvá magasztosult.
Így kezdődött az én ismeretségem Dickinson szólókarrierjével. Korábban írtam, hogy szemezgetünk még tőle, hát tessék. Jöjjön most a debütáló albumról két nóta, majd később további szemelvények.
Legnagyobb meglepetésemre ezt a nótát még a királyi tv is játszotta anno valamelyik zenei blokkban, gondolom a cenzné meg az ura nem nézett épp oda...