Nekem ez a lemez azon kevesek egyike, melyekbe a szó legszorosabb értelmében szerelmes voltam. Hónapokig cipeltem magammal a walkmanemben és ment egyfolytában az Icon, ittam minden egyes hangját és képtelen voltam betelni vele. Mint a friss szerelmesek, akik képtelenek kikászálódni az ágyból - én szinte ugyanilyen késztetést éreztem egyfolytában, hogy újra és újra meghallgassam ezeket a dalokat.
Pont ősszel jelent meg, így mivel oda-vissza két órát buszoztam a gimiig, volt időm már az első napokban egyre jobban és jobban belemélyedni a dalokba. Az Embers fire majd' ötperces hidegrázása egyből megadta a kellő alaphangot és az utána következő dalok letaglózó súlyossága vagy búskomor hömpölygése mind-mind plasztikusan kirajzolódtak az esős őszi időben. Akadt elszállósabb tétel is, mely csak ideig-óráig enyhíthette ezt a keserédes hangulatot.
Ahogy haladunk előre, a dalok egyre masszívabbak és monumentálisabbak lesznek, mintegy jelezve az elkerülhetetlen és katartikus vég közeledtét. A True belief - Shallow seasons - Christendom - Deus Misereatur négyes méltóképp zárja le a lemezt.
Kevés album volt akkora hatással rám, mint a ma húszéves Icon. Sokak szerint az ezt követő Draconian Times volt a Paradise Lost legemlékezetesebb nagylemeze. Én sem szállnék vitába ezzel az állítással, de azt semmiképp ne feledjük, az Iconnal elkövetett markáns irányváltás volt az első lépés a halifaxi srácok közismertté válásának útján. A többi pedig már történelem.
