A férfi, ki a cselló mestere volt, Szarajevóban született, sok-sok évvel ezelőtt. Hogy híres művész lehessen, Európa-szerte fellépett, évtizedeken keresztül hangversenyek százait adta, hogy ősz fejjel térjen haza szülővárosába, melyet addigra a polgárháború porig rombolt. A legjobban nem a pusztítás kegyetlen ténye mart a szívébe, hanem a felismerés, hogy mindezt nem valami természeti katasztrófa vagy megszálló hatalom okozta - hanem a saját honfitársai. Családjával és barátjaival ellentétben, éjjelente nem menekült óvóhelyre a szerb aknák elől, hanem a város egyik szökőkútjának romjaihoz sétált. Itt elővette hangszerét és az elhagyatott város terein felcsendültek Mozart és Beethoven dallamai - miközben százával záporoztak a bombák a városra.
Minden éjjel ott látták a kút romjain, a téli éjszakákon lassan karácsonyi dalok is megszólaltak a csellón. Letaglózó látvány volt, ahogy az ősz ember sziluettje mögött a torkolattüzek villództak, ő pedig csak játszotta az időtlen melódiákat szeretett városa romjai felett. Mikor egy járókelő feltette neki a kérdést, miért teszi mindezt, az öregember így válaszolt:
- Ez az egyetlen módja, hogy mindenkinek bebizonyítsam, minden pusztítás ellenére, az emberiesség és a szeretet még mindig jelen van köztünk, még itt is, ezen a helyen is.