Úgy ötödikes lehettem, mikor először hallottam a 'ricséről. Talán az épp enyhülő cenzúra, talán az akkori magyartanáromban megbúvó baboskendős lázadó okozta, hogy egy irodalom-szakkörön felmerült a zenekar neve. A hazai rock- és punkéletre gyakorolt hatásáról ekkor még csak ködös utalások formájában szereztem tudomást, de a zenekar neve (pláne, hogy az István, a királyból akkor már jól ismert Nagy Ferót végre tudtam mihez kötni) rögződött bennem. Egy-két évvel később, egy akkori popmagazinban, talán a Polipban, volt egy cikk a zenekar újjáalakulása és végre megjelenhető nagylemeze kapcsán, és ez volt az a pont, ahol kíváncsi lettem erre a híres-hirhedt csapatra. Sikerült is beszereznem a prózai módon csak 78-88-nak keresztelt dupla albumot, egyik osztálytársam másolta át bakelitről kazettára. Köszönhetően az akkor épp gigaslágerként kezelt, e poszt címében is megidézett dalnak, az igazán magvas gondolatok ekkor még nem érintettek meg. De ami késik, az nem jön időben, a tipikus lázadókorszakban, 15-16 éves koromban egyszerre csak libaőrös érzés volt hallgatni a Nagyvárosi farkas, a Nem kell, a Térden állva vagy éppen a Meditáció dalokat. Vagy mondhatnám a mai napig is aktuális Üzenetek-et és Operettország-ot is. Elég az hozzá, hogy ún. lázadó korszakomat nagyban meghatározta ez a dupla lemez, és a mai napig előszeretettel hallgatom.
Ami ezután megjelent, az egy darabig már csak a szódavíz kategória volt nálam, úgy nagyjából a Vidám magyarokkal bezárólag, bár ez utóbbit, mai szemmel nézve, nem nagyon értem, hogy bírtam anno sokat hallgatni:). No igen, itt már szó sem volt boldog szép napokról...