[Kezdem azzal, hogy nyaljon halat a bloghu bejegyzésszerkesztő. Szálkásat. Ötödikre sikerült a mentés.]
Tegnap, hosszú idő után előkerült a playlistben a Shadow Gallery összes [majd róluk még lesz szó]. Szerepel benne egy hosszú feldolgozás-mix, amiben átkötéseket költöttek az átköltések közé, ebben a folyamban pedig egy olyan társaság egy dalába is beleütközik az ember, akiket csodálom is, hogy még csak egyszer szerepeltek itt - végülis [nálam] ők az abszolút-ős-ős progresszív rockbanda.
A Pink Floydról van szó. Nem könnyű kiválasztani egyetlen nótát tőlük - nem is teszem:) Vannak az olyan klasszikusok, mint az Another Brick in the Wall. Ez nekem ráadásul nem is annyira kedvencem, agyonjátszott nótáról beszélünk, és szerintem ennél sokkal ütősebbeket is letettek az asztalra.
Kezdjük azzal, ami a poszt apropóját adja:
Ez a nóta totál besírós. Mondjuk ezektől a srácoktól - bocsánat, uraktól - ez nagyon nem meglepő.
Olyan emlékek bújnak elő őket hallgatva, mint a hosszú éjszakák kölyökkoromból, amikor éppen "cseszkóban" nyaraltunk, egy retek faházban:), Nyitra mellett. Volt egy kazettám, amire végtelenítve felvettem ezt a nótát:
Aztán kicsivel később [sokkal, a The Division Bell 94-ben jelent meg] a megjelenés után nem sokkal [talán fél évvel, hol volt még a torrent:)] kezembe került lemezről, megint edzőtáboros walkman-élményként:
Aztán van olyan is, amit nem tudok időhöz kötni - amikor rádöbbentem, hogy a Kalendárium című ismeretterjesztő sorozat főcímzenéje hozzájuk tartozik [nem vagyok ám biztos abban, hogy pont a Kalendárium volt, lehet, hogy valamelyik másik...:) annyira emlékszem, hogy valamiféle barlangba másztak le egy kutató túra résztvevői, ezalatt szólt a nóta bevezető része]. Ez a bizonyos bevezető egyébként máig az egyik leghatásosabb számrészlet szerintem. Bármikor meghallom, kiráz a hideg. Legyen is vége ennek a felsorolásnak ezzel. Majd némi idő múlva visszatérünk rájuk:)