Perpetuum mobile, ismertebb nevén P. Mobil. A hetvenes évek meghatározó rockbandája, melyet a rendszer nem kifejezetten kedvelt, annál inkább a kor rockerei és csövesei. Bizony, akkoriban a csöves, mint kategória, még nagyon mást jelentett, mint manapság. Ahogy az az ilyen csapatokkal lenni szokott, első lemezük, mely best-of-nak is tekinthető, csak pár évvel a sikerek után jelenhetett meg. Akkor, amikor a banda maga már nem is igazán létezett. Ez volt az 1984-ben megjelent Honfoglalás. Mai napig őrzöm a közel harminc éves műsoros kazettát, borítóján a Magyarországot formázó gitárral. Kilenc éves voltam ekkor, és az első Mobil dallal egy tv-reklám kapcsán találkoztam, valami üdítőt, talán a Gyöngyöt népszerűsítő szpotban.
A következő dalra jónéhány évvel később, 16-17 körül csodálkoztam rá. Ekkortájt kezdtem gitározni tanulni és nagyon megfogott a dal egyszerűen hátborzongató témája, melyet egy végzetes, vészjósló és egyszersmint gyönyörű (lehet erre ilyet mondani?) dobszóló zár le. Még így, negyven felé félúton is hidegrázós!
Nincs magyar rocker, ki az alábbi himnuszt ne ismerné. Kezdő sorai, korosztályunknak legalábbis, egyre inkább aktuálisak, egyik vagy másik okból kifolyólag. A szövege nem túl magasröptű ugyan, de legyünk tekintettel arra, hogy mégiscsak az első rockhimnuszunkról van szó!
Végezetül csak annyit, hogy tessék meghallgatni a címadó szvitet is, a '84-es nyers valójában, mely évekkel megelőzte az István, a királyt (erről is illene egy poszt) de csak annak sikere tette lehetőve, hogy a Honfoglalás is megjelenhessen. Kötelező darab!