Bőrdzsekire [itthon inkább PVC-re] húzott farmermellény, szegecsekkel és felvarrókkal? Sztreccsfarmer? Magasszárú [Puma] edzőcipő? Hosszú haj frufruval? Esetleg baseballsapka? Húszegynéhány évvel ezelőtt teljesen megszokott volt ilyen arcokat látni, előbb a TV-ben,, mondjuk német és osztrák zenei műsorokban, majd a nyitás után idehaza is. Ekkor élte ugyanis aranykorát a thrash metal, az akkori talán legagresszívebb és legkeményebb zenei stílus.
Az egész valamikor a hetvenes évek közepén kezdődött, egészen furcsa módon olyan dalokkal, melyek egyrészt még a műfaj, mint olyan kitalálása előtt születtek, másrészt pedig akkor, amikor a rock- és metalzene azon ágai, melyek leginkább katalizálták később a thrash kialakulását, még nem is léteztek igazán. Ettől függetlenül, a legtöbb szakértő a Queen Stone cold crazyjét tartja a legelső thrash nótának - bizony, nem tévednek nagyot, komplex, gyors riffek és vad tempó jellemzi a dalt. Társa a Black Sabbath Symptom of the universe-e, előbbi '74-ben, utóbbi '75-ben jelent meg. Ezután szinte semmi, de csak látszólag. Ugyanis a háttérben [a thrash szemszögéből nézve] egyre nagyobb tért hódit a heavy metal és a punk/hardcore vonal is kellőképp megerősödik ahhoz, hogy kezdő zenekarok ezen vonalak előadóit tartsák követendő példának.
A punk és NWOBHM bandák sikereinek hatására, gombamód szaporodnak a fiatal együttesek. Mindegyik keményebb, gyorsabb és pusztítóbb akar lenni, mint addig bármi más a zenében. Megjelennek a gyors, szaggatott riffek, a ma már csak darálósnak nevezett gitárszólók és a kíméletlen tempójú, kétlábgépet használó dobosok. A dalszövegek jellemzően társadalomkritikus témákat boncolgattak, gyakran atomháborús /apokaliptikus víziókat festettek le, megjelenik a szókimondó kifejezésmód.
Ahogy az az új stílusok kialakulásakor legtöbbször lenni szokott, ezúttal sem már befutott csapatok alakították ki a thrash metal-t, hanem olyan szerzők, kik éjt napallá téve gyakoroltak, majd a garázspróbákon, megalkuvást nem tűrve, fokozatosan kialakították a csakis rájuk jellemző hangzásvilágot. Olyan szerzőkre gondolok itt, mint james Hetfield, Dave Mustaine, Kerry King, Scott Ian vagy például Mille Petrozza. Többek között ők is felelősek azért, hogy műfaj gyökeret tudott verni és egyre népszerűbbé vált.
Személy szerint, bár jónéhány thrash csapatot szeretek, nem tartom magam thrashernek, így meglehet, hogy tévedek, mikor azt mondom, szcéna bandái nagyjából két fő irányvonallal rendelkeztek. Az egyik volt az amerikai vonal [ezt is persze szét lehet választani keleti és nyugati változatra], a másik pedig a német vonal. Talán ez a kettő termelte ki a legismertebb és legmeghatározóbb csapatokat. Nyilván előfordult banda más vidékekről is, de a megye2-ből ritkán tudott felkerülni csapat az első osztályba. Ezt alapul véve és az alábbi három nótában tudnám összefoglalni a thrash műfaj esszenciáját.
Kezdjük az amerikai vonallal. Itt nagyon nehéz a dolgunk, lévén ide köthető a Big4 [Metallica, Megadeth, Anthrax, Slayer], rajtuk kívül pedig még olyan csapatok, mint többek között a Testament vagy az Overkill. Látható, hogy csupa veretes név, és akkor még a Dark Angel, az Exodus vagy a Sacred Reich szóba sem került. Mégis, én a Big4-ból választanék egy nótát, mégpedig azért, mert számomra ez a dal foglalja össze mindazt, amiről a thrash szól. Egy műfajt definiáló dal egy műfajt definiáló lemezről. Gyors riffek, kíméletlen dobtéma, darálós gitárszóló és háborús dalszöveg - ez a Slayertől az Angel of death.
Nos, igen. Az 1985-ben megjelent Reign in blood az ultimate thrash album, ennél jobban sem előtte, sem azóta nem tudta senki keretbe foglalni a stílus esszenciáját. 10 dal, 28 percben. Hibátlan alkotás.
Ahogy említettem, a másik meghatározó vonal a német volt, olyan bandák fémjelezték, mint a Tankard, a Destruction vagy éppen a Kreator. Utóbbi, sokak szerint felért nagyságában a Slayerhez is, és kétségtelen, Pleasure to kill című lemezüknek elévülhetetlen érdeme volt, pár évvel később, a death metal kialakulásában. Én azonban egy másik bandát választottam ezúttal, mégpedig a Sodomot, mely a maga kíméletlen egyszerűségével jól képviselte a thrash "proli" ágát. Nemhiába, bányászcsapat lennének :) A lényeg, hogy Tom Angelripper és társai nem cicóztak sokat, nem trükköztek bonyolult dalszerkezetekkel, egész egyszerűen ütöttek, mint a sújtólég.
Ha már a hatásoknál tartunk, ne feledjük el, hogy a gelsenkircheni bányászcsapat komoly érdemeket tudhat magának a black metal hullám kialakulásában.
Végül, de nem utolsósorban, jöjjön az a bizonyos csapat a megye2-ből, mely ez esetben Brazília. Igen, a zenekar nem más, mint a Sepultura, kik sikeresen törtek ki a brazil nyomorból és a nyolcvanas évek végére már a műfaj meghatározó bandái között tartották számon őket. Náluk ismét a technikásabb vonal került előtérbe, mondjuk egy Igor Cavalerával a dobok mögött könnyű. Két ígéretes lemez után a Beneath the remains-szel robbantottak, innen jön az Inner self.
Így érkeztünk el szép lassan a kilencvenes évek kezdetéhez. Ekkorra egyrészt kifulladt a lendület, a férgese kihullott, a maradék kevesek pedig -tisztelet a kivételnek - már nem tudták azt az izgalmat becsempészni a lemezekre, ami korábban. Igen, a műfaj korlátai nem kedveztek a progressziónak. Másrészt, fent említett bandák hatására is, felnőtt egy olyan nemzedék, kik még gyorsabbak és még keményebbek akartak lenni. Így szép lassan létrejöttek a death metal bandák, elkezdtek formálódni a black csapatok, és a megmaradt thrash metal zenekarok választhattak: más irányba próbálják terelni a csapat szekerét vagy kompromisszumoktól mentesen, kitartanak eredeti célkitűzéseik mellett.
Hogy aztán melyiküknek lett igaza, az már egy másik poszt témája lehet.