1992-ben, közel két évtized, 14 album és megannyi nagy-nagy siker után, Rob Halford kilépett a Judas Priestből. Ezt egyébként majd' egy évvel előtte már be is harangozta, sőt még a kiadójukkal is pereskedni kezdett, vagyis igazán nem mondhatjuk, hogy nmeglepetésként érte a hír a világ fémzene rajongóit.
Hogy ne tétlenkedjen sokáig, legott összehozta saját bandáját. Miután elég sokat lógott akkoriban a Pantera tagjaival, így várható volt, hogy valami szigorú dologgal fog előrukkolni. Ehhez a szikár, már-már HC-s nyersességhez hozzácsapta a Priest klasszikus feelingjét, és máris kész volt az irányvonal. Társként sikerült fiatal zenészeket találnia, legnagyobb igazolása azonban a géppuska-lábú Scott Travis, a Priest dobosa volt. A zenekar neve Fight lett.
Bár a csapat 1993 és 1995 között három lemezt [két nagy közé egy EP-t ékelve] is kiadott, egyedül a bemutatkozó War of words érdemel említést. A Painkiller súlyosságát a hardcore zenék dühével keverő korong igazi adrenalinbomba, talán 2-3 dalt leszámítva nincs is üresjárat a lemezen. A Nailed to the gun, a címadó War of words, a Contortion vagy éppen a Vicious mind-mind intenzív fej- és végtagmozgásra ingerlik a hallgatót, kik erős késztetést éreznek eközben a hangerő folyamatos fokozására is. Érdekességképpen egy balladát is hallhatunk a lemezen, a For all eternity-t, ez mondjuk nekem kicsit egy megvalósulatlan Priest nótának tűnik, de ettől függetlenül [vagy épp ezért] ez is jó.
A lemez talán legnagyobb dobása pedig az Immortal sin. Mindamellett, hogy iszonyat jó nóta, állandóan azokat a nyári estéket juttatja eszembe, mikor a srácokkal a lőrinci lakótelepen lógtunk és Sher első céges autójából ez a dal dübörgött az éjszakába.
Szélesterpesz, léggitár, nyakficam. Térdre...