Nos, TomAce végülis papírkutyának bizonyult [nekem hiába magyarázod, hogy meló:)], és kihagyta a fezent. Ennek megfelelően barátságos magányban toltam végig a számomra előirányzott penzumot. A Lord alatt - bár ők mindent megtettek, nem rajtuk múlt - kissé el is gondolkodtam, mi a bú és bánat fasort keresek én itten egyszál magam, meg a söröm. Az átszerelés alatt komolyan a pupom televolt mindenkivel:) [de legalább szépen besötétedett eddigre].

Viszont amikor aztán mindösszesen öt perc késéssel [a nagyszínpadon ezt végig tartották, ezért csak szívből jövő gratula járhat, máshol megszokottak az akár egy órás késések is] elfátyolosodtak a fények, majd némi intrózás után felhangzottak az Under a Glass Moon kezdő taktusai, már biztosan tudtam, hogy jó helyem van nekem itt.

Nem akarom részletezni a DT-t, az indexen mindenki elolvashatja az obligát fikacikket. Nekem ez volt az első DT koncertem, és baromira nem csalódtam. Sőt. A végére ugyan maradt hiányérzetem, mert a Pull Me Under kimaradt:), de cserébe kárpótoltak egy abszolút - számomra - meglepetéssel: lazán begurították a közönség közé az Ytse Jamet.

Nem, ez nem az aktuális koncertfelvétel:) Viszont ezt választottam, mert az album verzió videója a 'tubeon kritikán aluli hangminőségű.

A hangosítás a koncerten [de amúgy az összes nagyszínpadosra igaz volt ez aznap] példa értékűen sikerült. Nagyon ritkán hallok ilyet, ahol ennyire tisztán, mégis egységesen szól minden.
Petrucciék ráadásul több, mint két órát játszottak, ezzel automatikusan ki is ütötték szegény Moby Dicket:), de nem hinném, hogy megbántam.

Viszont utána még épp időben átjutottam a tömegen, hogy a Leanderre bejussak a csarnokba - ahol a kiírt kezdési időpontban kezdték csak el az átszerelést, ráadásul az összes road be volt gombázva, mert ilyen mozgásgyorsaságot [bocsánat, lassúságot] csak idült alkoholistáktól vagy nagyon durván beszívott emberektől láttam eddig.
Aztán sajnos a csarnokban már nem sikerült megugrani a kinti hangminőség felállította lécet, sőt, leverni se - a méterekkel alatta járkálás ugyanis nem mozgatja a lécet.

Egyetlen kásás zajtömböt alkotott minden egyes nóta, hiába ismerem mind, csak nagyon odafigyelve lehetett belőle bármit kihallani - cserébe ezt a hiányosságot olyan hangerővel szánták kipótolni, hogy az első nóta végére megfájdult a fejem. Aztán abba se hagyta.

Leander persze mindent megtett, láthatóan, de ezzel nem tudott mit kezdeni. Komolyan gondolkodom már azon, hogy koncert hangmérnöknek csak előzetes hallásvizsgálat után szabadna bárkit is odaengedni... mert attól, hogy ő süket, mint az ágyú, a hallgatóság még lehet, hogy élvezni is szeretné a zenét.