1991 júniusában, egy hónappal a bemutató előtt, csúcsra járatták az Egyesült Államokban a Terminator2 reklámkampányát. Sok egyéb mellett egy videoklip is ekkor került bemutatásra az MTV-n, egyszersmint belekezdve egy másik promócióba, mely az akkori idők egyik legjobban várt hard rock lemezét volt hivatott népszerűsíteni.
Az 1991 július elsején bemutatott filmhez maga a rendező, James Cameron kérte fel a Guns n' Rosest, hogy írjanak egy betétdalt. Axl Rose-ék nem sokat teketóriáztak, előhúztak egy régi dalt a tarsolyból [már az Appetite... idején is készen volt a YCBM], megegyeztek Arnold-dal is, hogy szerepel a klipben, és az akkori nyár egyik legnagyobb slágere szépen megágyazott két, dollármilliókat termelő franchise működéséhez.
A dupla-dupla lemez sztoriját talán érdemes 1989. szeptember 11-én kezdeni, amikor a Guns n' Roses az MTV Music Awards-on megnyerte a legjobb Hard Rock/Heavy Metal zenekar díját és a fellépésükön Slash és Duff, pia és/vagy drogok hatása alatt ordenáré módon viselkedtek, és ez olyannyira feldühítette Axl-t, hogy a zenekarból való kilépését is kilátásba helyezte. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, annak nem is sokkal később ékes bizonyítékát adta.
1990-ben a Guns stúdióba vonult, hogy megkezdje a munkálatokat az eddigi legnagyobb vállalkozáson, amibe valaha a fejszéjüket vágták. Maguk sem hitték volna, hogy rögtön a kezdetek során, mekkora problémával találkoznak. A Civil war felvételei során ugyanis világossá vált - miután harmincadik nekifutásra sikerült a dobokat úgy-ahogy feljátszani -, hogy Steven Adler képtelen megfelelni az elvárásoknak, köszönhetően Mr. Brownstone-nak, vagyis a drogoknak. Bár a lemezen végül, ebben az egy dalban, Adler játéka hallható, a történtek hatására Axl kivágta a bandából és Matt Sorumot ültette a dobok mögé. Az ex-The Cult dobos profizmusa beindította a munkát és ezután már gyorsan mentek a felvételek.
Nem ez volt egyébként az egyetlen változás a névsorban. Néhány hónappal korábban, Dizzy Reed billentyűs csatlakozott a zenekarhoz. Senki sem tudhatta ekkor, hogy a lemez megjelenésekor még egy alapítótaggal kevesebb lesz majd a bandában...
A lemezen található dalok nagy része nem friss szerzemény volt, hanem még az Appetite idején születtek [csakúgy, mint a You could be mine]. Többek között ilyen volt a Back off bitch, a Bad obsession vagy a The garden. Ezek a dalok nem voltak ismeretlenek a rajongók előtt, hiszen különböző bootleg kiadványokon hozzáférhetőek voltak, persze nem a legjobb minőségben. Most itt volt a nagy alkalom, hogy ezek is új külsőt kapjanak.
A November rain-en 1983 óta dolgozott Axl. Már az első demók idején írta, formálta a zenekar történetének egyik leghosszabb dalát, sőt az Appetite felvételei előtt egy 18 [!] perces verziót már rögzítettek is a dalból. Végül egy 9 perces változat vált ismertté, mely klipjével elnyerte a Legjobb videónak járó díjat az 1992-es MTV Video Music Awardson.
Ha már a lassú számoknál tartunk, akkor meg kell említenünk a Don't cry-t is, mégpedig azért, mert a lemezről az elsők között gigasztárrá váló nóta, legalábbis egy Axl-nyilatkozat szerint az legeslegelső nóta volt, amit a srácok együtt írtak. A számot egy lány ihlette [mily' meglepő], ki dobta Izzyt, a dal rögtön a szakítást követő éjjel született. A videóban szerepel még egy frontember, ő nem más, mint Shannon Hoon, ki a Blind Melon énekese, egyszersmint Axl jóbarátja volt, egészen 1995-ben bekövetkezett, sajnálatosan korai haláláig.
Sokan nem tudják, de a Don't cry és a November rain egy trilógia részei, egész pontosan az ún. Illusion-trilogy-hoz tartoznak, mely az Estranged-del kiegészülve egy, fogalmazzunk így, bizarrul romantikus történetet dolgoz fel. Hogy melyik dal az első és a második, az a mai napig vita tárgyát képezi. Egyes elméletek szerint a Don't cry nyitja a sort, melyben Axl az ő és barátnője kapcsolatát beárnyékoló problémákról énekel, és ezt követi a November rain. Egy másik változatban a November rain az első rész, majd menyasszonya halála után a Don't cry-t mintegy álomként éli meg Axl. Akárhogy is, a sorozatot lezáró darab az Estranged, melyet nyugodt szívvel nevezhetünk a legprogresszívebb Guns-tételnek evör.
Ahogy az utóbbi két klipnél is feltűnt, a Use your illusion I-II arról is híres, hogy néhány, kifejezetten hosszú felvétel is helyet kapott rajta. Fenti dalok is 9 perc körüliek, de a Coma egyenesen tíz perc feletti játékidővel bír. Mellettük szinte punknótának tűnik a Civil war a maga alig nyolc percével, vagy a Breakdown és a Locomotive, szintén 7-8 perc körüli hosszúságával. A másik érdekesség, hogy nem csak Axl énekelt a lemezen, hanem szinte mindenki hallatta hangját a nótákban. Rögtön a második, Dust n' bones című dalban Izzy fakad dalra, egyébként itt hallható először Dizzy Reed játéka is. Úgyszintén Izzy énekel a You ain't the first, a Double talkin jive és a kettes lemez 14 years dalában is, ez utóbbiról korábban már írtunk itt a napirokkon is. De hallhatjuk Duffot is énekelni, a So fine című punk-rock balladában.
Ha tovább haladunk a dalokon, rögtön újabb érdekesség a Back off bitch elején - Izzy szólója nyitja a nótát. Bizony, nem sokszor halljuk szólózni őt, ide egy nagyon ízléses és ízig-vérig hard rock szólót pakolt, meg is alapozza vele a szám hangulatát.
A kettes lemezt, a már korábban említett, Civil war nyitja. Ahogy fentebb is írtam, ez volt Steven Adler utolsó munkája a zenekarban, mielőtt Matt Sorum leváltotta volna. Maga a szerzemény egy háborúellenes-dal, rengeteg idézettel filmekből, politikusi beszédekből. Érdekességképpen, jöjjön most a filmrészlet, melyből a bevezető alatti "What we've got here is..." szöveget ollózták.
Eddig még nem beszéltünk a feldolgozásokról, pedig azokból is akad az albumon. Az első lemezen Paul McCartney James Bond főcímdalát, a Live and let die-t hallhatjuk, a lényegen sokat nem változtatva, azt inkább csak súlyosabban kiemelve.
És akkor rögtön vissza is a második részhez, hiszen itt van a másik nagy feldolgozás-sláger, melyet nagyon sokáig a mai napig Guns-dalnak tartanak, holott egy Bob Dylan remek átgyúrása, persze tökéletes módon.
Az ezt követő Get in the ring egy hatalmas Fuck you! a kritkusoknak, újságíróknak és a médiának - persze okosan, hogy ne csináljanak arra az asztalra, ahonnan esznek. Akiket viszont kipécéztek maguknak - Mick Wall, Andy Secher és Bob Guccione, Jr. -, azok keményen kapták az ívet, nyomdafestéket nem tűrő módon. Ez persze sosem állt távol a zenekartól.
Egy kis lazulás után a célegyenesbe fordul a lemez, és egy olyan, közel harminc perces hajrát vág ki, kezdve a Pretty tied up-pal és bezárva a You could be mine-nal, amibe nem lehet belekötni. A PTU Axl és egy mexikói haverja kalandját meséli el, egy Margot nevezetű dominával. A dal elején hallható szitár Izzy ötlete volt, köszönhetően az írásakor átélt kokós delíriumnak. A Locomotive nálam az egyik nagy kedvenc, az elején már a dobtéma zseniális, a végéről meg ne is beszéljünk. Ha az ember becsukja a szemét, tényleg olyan, mintha egy gőzmodonyon robogna, a végeláthatatlan amerikai prériken.
A You could be mine, mely a Use your illusion II. végefelé hallható volt tehát az első klip a dupla-dupla lemezhez, ahogy azt a poszt elején írtam is. A refrénben hallható "With your bitch slap rappin' and your cocaine tongue you get nothin' done" sor egyébként már az Appetite borítójának belső részén is olvasható volt, hiszen a nóta már akkor készen volt, csak akkor még nem fért fel a lemezre. A Don't cry egy másik verziója követi, alternatív szöveggel, talán az egyetlen kérdőjel számomra a lemezen. A záró My world pedig egyenesen groteszk, hiszen úgy vet véget az albumnak, ahogy senki se várná: tulajdonképpen fityiszt mutat a hallgatónak.
Ahogyan azt, nem is olyan régen, a Metallica fekete lemezével kapcsolatban is említettem, a Use your illusion is jókor, jó helyen jelent meg. Nem mondom, hogy plusz-minusz öt év eltéréssel nem szólt volna nagyot [bár ki tudja, akkor képesek lettek-e volna már/még rá], de ahhoz, hogy ez a minden ízében tökéletes dalcsokor be is tudja teljesíteni küldetését, akkor és ott kellett lenni. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy az az ember, aki az egyik legnagyobb húzóerő volt a dalok írásakor, a lemez megjelenésekor már nem volt a Guns n' Roses tagja. Mintha csak megérezte volna, mi vár a bandára, két héttel azelőtt, hogy az UYI a boltok polcaira került volna, Izzy Stradlin kilépett a csapatból. Mint mondta, elege lett azokból a nehézségekből, melyek az élet velejárói annak, aki a Guns tagja. Hát igen, a többiek is megtapasztalták ezeket a dolgokat pár évvel később.
Akárhogy is, a két UYI-lemez hétszeres platina lett, csak az USA-ban öt és félmilliót adtak el egyenként belőlük. Az első korong, rögtön a Billboard első helyén nyitott, a második csak azért nem lett első, mert ott állt az UYI I. Hihetetlen, nem igaz? Ausztrália, USA, Egyesült Királyság, mindenhol első helyre tudott jutni a kiadvány. A megjelenést követően több éves turné következett, hogy aztán 2-3 év múlva egy kiégett, elfásult, ötlettelen csapat álljon neki egy új Guns n' Roses lemez készítésének. De az teljesen más tészta...
Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1991. szeptember 17-én jelent meg a Use your illusion.
