Nem tudtam rájönni, hogy a Chickenfoot milyen indíttatásból keresztelte el "Chickenfoot III."-nak a második lemezét. A lemezt meghallgatva is kreatívnak tűnik a csapat, ha pedig a zenészek múltját nézzük, akkor ennél ötletesebb dologgal is elő tudtak volna állni. Sokak előtt ismert, hogy a banda egy ún. "supergroup", de a rockzenében járatlanoknak is ismerősen csenghet a Sammy Hagar, Michael Antony, Joe Satriani és Chad Smith alkotta négyesfogat egynémely tagjának neve.

 Az első lemez-t már rongyosra hallgattam és igencsak vártam a második darabot. Kicsit megkavarta a várakozást, hogy a III. lemez került a kezembe, de némi nyomozás után kiderült, hogy ez csak a címe. A borítót tervező grafikus is nagyjából annyira erőltette meg magát, mint a brainstormingon részt vevő csapat, akik a lemez címe felől voltak hivatottak dönteni.

Érdemes tudni rólam, hogy a kedvenc zenéimet tekintve "második lemez mániás" vagyok. Talán sokan megértenek, ha megemlítem a Mood Swings-et, a Slave to the Grind-ot, vagy mondjuk a Firehouse II.-őt. Ebből is látható, a várakozás megvolt, de boncolgassuk egy kicsit akkor, hogy milyen benyomások értek.

Szerencsére a lemez tartalma már sokkal több értéket hordoz, - de előre szólok - ez nem feltétlenül egy korszerű lemez. Amit kínál az 50 perc muzsika, többnyire vidám köntösbe csomagolva, esetenként kényesebb témák érintésével.

A Last Temptation jó kis felütés, talán kicsit alul is pozícionálja a lemezt, de minden meghallgatásnál beígéri - az azóta már ismert - jó folytatást.

Allright, allright - A sokadik meghallgatás után kialakult bennem az az érzés, hogy ezt a dalt a KISS-nek kellett volna megírnia. Tudom, hogy ez így hülyeség, de egyszerűen nekik jobban állt volna. A hetvenes évek végén akár, vagy a Revenge idejében. Sajnos magamnak rontottam el ezzel az ötlettel a szám élvezetét, mert ahányszor csak hallgatom mindig ez jut eszembe.

Different Devil - a lemez csúcspontja, elképesztően fogós refrén, szépen felvezetett és felépített nóta. Imádom és nem tudom megunni. Bármikor, akármilyen helyzetbe megtalálja az utat hozzám.

Up Next - A Youtube videokat nézegetve a csapat sokszor tiszteleg Jimmy Hendrix előtt különböző feldolgozásokkal. Ez a dal számomra olyan, mint a Purple Haze továbbgondolása. Nyúlásnak nem lehet nevezni, mert mást kínál, de nagyon hasonló a szám szerkezete és a karakterisztikája.

Lighten Up - Talán itt szabadult el leginkább Satriani, de ez nem bántó. Mindig is ő volt a gitárlegendák közül, akinél nem éreztem öncélúnak a szóló hátán szólót, mint mondjuk Steve Vai esetében. Nyitónótának is megállná a helyét, de itt - a lemez közepénél - inkább csak a színvonalat tartja.

Come Closer - Inkább lírai hangvételű és abból sem az a fajta, ami mélyen felkavar. Megpróbál belül megfogni, de inkább átnyúl rajtam, elmegy mellettem. Sajnálom, mert a dallamok szépek, okosan megválogatottak, de ez nekem "skip track".

Three and a Half Letters - A másik nagy kedvencem a lemezről. Három és fél levél felolvasása a szöveg, amit egy igen izmos és energikus "Munkát akarok!" refrénnel tagolnak. A levelek írói között a különböző elfeledett társadalmi rétegek tűnnek fel, a háborús veterán, vagy a hajléktalan. Izgalmas megvalósítása egy súlyos, nehéz témának.

Big Foot - A lemezt beharangozó klipnóta és az első kislemezre is ez lett kiválasztva. Valóban ez tűnik a leginkább "slágeresnek". Annyi biztos, hogy túlságosan elfogult vagyok a Different Devillel, mert az én választásom arra esett volna. A napirokk szerkesztősége viszont egyöntetűen szerencséjének tartja, hogy nem vagyok a Chickenfoot tagja.

Dubai Blues - a nevéhez híven blues-os alapon nyugszik, Michael Anthony igencsak kivette a részét a dalszerzésből ebben a dalban. Összességében azért ez egy felejthető darab, nem ebből készül a következő klip.

Something Going Wrong - a másik lassúbb hangvételű dal, de ez már lényegesen szerethetőbb. Nem klisékből építkezik, inkább egyfajta tábortüzes - gitározós hangulatot közvetít egy kis cowboy-ballada ízzel.

No Change - ez egy "hidden bonus track"... Az ilyesmit nem igazán értem, mert ha lemezt veszek, nem kincskereső vagyok. Nem kell elrejteni előlem semmit, a lemezt akarom hallgatni egészében. Kár is ezt rejtegetni, mert egy nagyon harapós riff és egy enyhe Led Zep feeling köszönt ránk ebben a dalban. Illetve búcsúzik, mert ezzel ér véget a lemez.

Összességében én nagyon szívesen hallgatom és mindenkit arra bíztatok, hogy tegyen vele egy próbát. A legrosszabb amit kaphat az egy vérbeli oldschool rocklemez kipróbált zenészekkel és remekül megírt dalokkal.

A levesből egyébként képtelen vagyok megenni a csirkelábat.