Szerintem kétféle zenerajongó van. És most tényleg csak a rajongókra gondolok, a néha-néha zenét hallgatók vagy az állandóan négy-öt bandát és lemezt nyüstölők most nem érnek. Szóval a zenerajongók. Egyrészt vannak azok, akik a saját izlésükön belül szeretnek egy/sok lemezt, néha még arra is ragadtatják magukat, hogy ezt-azt a bandát kedvencüknek nevezzék. Aztán ők azok, akik egy-egy, ún. botrányalbum hallatán általában elfordulnak a csapattól. Szerintem ők a zenebuzik albumrajongó tipusa. Aztán vannak azok is, akik olyan mértékben bele tudnak szerelmesedni egy bandába, hogy szinte teljesen mindegy, a zenekar mit ad ki a kezeiből, szemükben az adott csapat megítélése szemernyit sem fog változni. Sorolhatnám, a napirok írói közül kinek hány ilyen kedvence van, nálam az egyik ilyen a Metallica.
Több, mint húsz esztendős kapcsolat a miénk. Már az eleje is nehezen indult, hiszen az istennek nem fért a fejembe, mit esznek a többiek ezen a kapkodós-kiabálós zörejen, mikor vannak olyan csapatok is, mint az Iron Maiden. Ja igen, az első találkozásunk egy 90 perces Polimer kazin volt, egyik felén a Maiden Killers klasszikusa, odaát pedig a Ride the lightning. Aztán amikor már osztálykiránduláson is a Master, mastert! ordibálta két elvetemült a fülkénkben, ott már mocorgott valami. Gyorsan elő a kazikat, egyikre a Kill 'em all és a Garage days, egy másikra meg a Master (ez egy Agfa volt, erre emlékszem), kész is a diszkográfia. Mondanom sem kell, a Justice idejére beérett a dolog, mondhatni onnantól datálható kapcsolatunk komolyra fordulása. Érdekes módon, a Fekete lemezt leszámítva egyetlen kiadványukra sem tudok úgy visszaemlékezni, mint amit egyből bekajáltam. Valahogy mindig dolgoznom kellett rajta, egyszerre sok és súlyos volt, amit az arcomba toltak, becsülettel elfáradtam, mire letuszkoltam a torkomon, de mindig volt valami, ami piszkált belülről, hogy újra meg újra érdemesnek tartottam nekiveselkedni. És ez minden hallgatás után egyre könnyebben ment. Egymás után testet öltöttek és értelmet nyertek előttem a dalok, megszerettem őket, és szép lassan mindegyik Metallica lemeznek rajongója lettem. Nem mondom, a Load/ReLoad párossal megizzadtam - túlságosan nem az elvárásaimnak megfelelő volt, amit hallottam. Miután ezzel felhagytam, láss csodát!, működni kezdet a Rockandrollica. Azon kevesek közé tartozom, akik -ide lőjetek- megértik (legalábbis szeretném ezt hinni) a St. Anger miértjét és hogyanját is. Sőt, szerintem a Death Magnetic is egy kibaszott jó lemez lett. Ki nem szarja le, hogy ezt-azt már eljátszottak korábban? Van olyan, ki nem?
Na, szóval mindezt csak azért írtam le, hogy értsétek, miért nem ekézem szarrá a Lulut. Az ok egyszerű: nincs mit rajta ekézni. 4 fickó, akik nem keveset letettek az asztalra, összeállt egy olyan legendával, aki szintén nem keveset letett az asztalra. A két műfaj találkozása a Lulut eredményezte. Nyilván nem kell, hogy ez mindenkinek tetsszen, és hazudnék, ha azt mondanám, az első dal alatt nem jutott eszembe a next track gomb. De ahogy hömpölygött előre a lemez, ráéreztem a hangulatára, a Pumping blood alatt már nem is zavart Reed közel sem hetfieldi orgánuma. Persze, mocskosul súlyos és nehéz ez a lemez, már csak azért is, mert a Metallica rajongóknak nagyon nem Metallica, a Lou Reed fanoknak meg nagyon nem Lou Reed. De a zenében mégis ott van mindkét világ, és aki akármelyiket is szereti (figyelem, itt megintcsak azokra a rajongókra gondolok, akik a két bandát ill. előadót szeretik, nem csak egyes lemezeket!), azok megtalálják benne mindazt, amiért rajongókká váltak.
Mindenképp kiemelném a The view, Pumping blood, Mestress dread, Frustration dalokat és külön dícséret a záró Junior Dad-ért. Ha kottázva nem is biztos, hogy különleges dalokkal van dolgunk, de az atmoszféra nagyon füstös, nagyon sötét és nagyon melankólikus. Így őszre telitalálat, de adott lelkiállapotban a legnaposabb nyáridőben is képes ránktelepedni a korong klímája.
Nem mondom persze, hogy 2011 legjobb lemezével van dolgunk, mert ez távolról sem igaz. Abban viszont biztos vagyok, hogy a két világ fúziójából egy olyan alkotás született, ami kis nyitottsággal legalább egy érdekes jelzőt kivált az emberből. Kis szerencsével pedig annál is többet, talán még tetszhet is. Ahogy nekem is. Lehet, hogy öregszem.
De kit érdekel...
