Ismét eltelt két év, itt az újabb Megadeth album. A hivatalosan 2011. november elsején megjelent, TH1RT3EN címet viselő korongot nem kísérte különösebben nagy csinnadratta, nem voltak nagy fogadkozások [na jó, ezért itt-ott elengedte Mustaine, hogy most aztán odateszik magukat], csak a rajongókban élt a remény, hogy sikerül folytatni az Endgame-mel megkezdett utat, azaz ismét a klasszikus időket idéző, fifikás szólókkal és technikás riffekkel megpakolt dalokat szállít le nekünk Dave meg a 'deth.
Valamikor a nyolcvanas évek vége felé kezdődött nagy rajongásom Mustaine mester csapatáért, a So far volt az első anyag, amitől csattant az állam a padlón, utána jött a Rust in peace, és körülbelül a '93-as pesti koncertig ki is tartott a lendület. Ekkor kicsit már kezdett kihűlni a dolog, túl sterilnek és kiszámíthatónak éreztem a Countdown lemezt, és végül odáig jutottam, hogy a Youthanasia-nál eltört bennem valami [mai napig képtelen vagyok egyhuzamban végighallgatni a lemezt anélkül, hogy halálra ne unnám magam], ami -mit szépítsem- a mai napig nem jött helyre. Persze nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy az azóta kijött lemezeket teljes mértékben hanyagoltam, de úgy nagyjából ez a helyzet.
Aztán a 2009-es Endgame valamit felidézett abból, amiért annak idején teljes mellszélességgel kiálltam Dave Mustaine mellett Kirk Hammett-tel szemben, hiszen olyan dalok sorakoztak az albumon, melyek igencsak a thrash-es időket idézték - igaz kicsit dacosan [ez persze tökéletesen passzol MegaDave személyiségéhez], kicsit csakazértismegmutatom-görcsösen. Ezzel együtt, éppen emiatt relatíve sokat hallgattam, persze korántsem annyit, mint fénykorukban, de a mai dömping mellett így is az átlagnál több időt szenteltem neki. És éppen emiatt vártam komoly elvárásokkal felvértezve a TH1RT3EN-t, amely nem is okozott csalódást.
Már a hivatalosan elsőként kiszivárgott Public enemy No. 1 is ígéretesen hangzott, de amit a lemezen hallunk, na igen, ez az a Megadeth, illetve ez annak a Megadethnek a 2011-es megtestesülése, amit én húszegynéhány éve megszerettem. Elsősorban tele van technikás mégis húzós riffekkel, másodsorban abszolúte a nyolcvanas éveket idéző mennyiségben és minőségben szólókkal és végül, de nem utolsósorban, remek dalokkal. El ne felejtsem, tíz év után ismét Dave Ellefson a basszer, talán ez is közrejátszott abban, hogy a Rust in peace 20 éves jubileumi turnéjának hangulatát megőrizve, sikerült nyakoncsípni azt a feelinget, mely a régi szép időket idézi. Talán az sem véletlen, hogy jópár dal nem teljesen új szerzemény, hanem akár 10-20 éves múltra tekint vissza. Ilyen például a Deadly Nightshade, melynek fő témája még a Youthanasiahoz íródott, vagy a New world order, melyet a Mustaine-Ellefson-Friedman-Menza lineup még fel is demózott a Countdown albumhoz.
De ne fogjunk mindent az újrahasznosított ötletekre, hiszen friss témák is akadnak itt jócskán. Habár a nyitó Sudden death-t ellőtték már a Guitar Hero-ban, azért ez nem egy leporolt nóta, akárcsak a már említett Public enemy No. 1. Mindenképp említést érdemel még a Whose life (Is it anyways?) és a Never dead, valamint a záró, címadó tétel a 13. Nyilván belemagyarázhatnék még ezt-azt a nótákba, de egy dolog biztos: míg az Endgame-nél, ahogy fentebb is mondtam, kicsit verítékes lehetett a kreatív munka, ezúttal gyaníthatóan csípőből tüzeltek, olyannyira lejön a lazaság és az, mennyire élvezték a dalírást és a lemezfelvételt.
Valószínüleg sokat fogom hallgatni ezt a lemezt, tegyetek vele ti is hasonlóképp!
