Ricse-Ricse Beatricse, hóóórukkkk! Így indul a hányatott sorsú zenekar első, hivatalosan is megjelent nagylemeze, a Jerikó című dallal. Idestova 25 év telt el azóta, hogy 1988-ban, dupla bakelit formájában végre kezükbe vehették a rajongók a várva várt és nem utolsósorban bőven megérdemelt kiadványt. Ugye, nem kell részleteznem, milyen sorsa volt akkor egy rockcsapatnak, kiváltképp, ha mondanivalójával igencsak kritikus hangnemet ütött meg a regnáló rendszerrel szemben. Ugye, Feró sem egy Csepregi Éva, így még protekcióval sem lehetett lemezszerződéshez jutni E.P. médiacázár élete során. Aztán a hanglemezgyár mindható ura sem tudta kijátszani az örökélet cheatet, meg aztán új szelek is fújkálni kezdtek, így legalább annyi összejött, hogy szerzői kiadásban megjelent az első Ricse-album.
Kamaszkorom nagy kedvence ez a dupla, de eleddig csak kazettán, később pedig bakelit-ripen élvezhettem az olyan dalokat, mint a Térden állva, a Nem kell vagy a Meditáció. A második korong, melyen az akkoriban újnak számító dalok kaptak helyett, már kicsit előrevetítette a kilencvenes évek 'ricséjét, de azért a Fenn, Tarnicán, az Operettország vagy a Születésnapomra szintén klasszikussá nemesedtek.
Most viszont itt a hír, hogy jövő év elején, remasterelve, megjelenik az eredeti felvétel, amit azt hiszem, annak rendje és módja szerint, meg is fogok vásárolni. Talán az elfogultság mondatja velem, de ez a kiadvány egy remek lenyomata a nyolcvanas éveknek, és olyan örökérvényű igazságokra is bukkanhatunk a sorok közt, melyek a mai napig nem vesztettek aktualitásukból. Ricse-Ricse Beatricse, hóórukkk!