Vasárnap este lépett a PECSA színpadára a dán Royal Hunt és ahogy a poszt címéből sejthető, véleményem szerint nem sikerült rosszul az este.
A vájt fülű rockrajongók számára a tavalyi év egyik nagy híre volt, hogy DC Cooper visszatért a csapat soraiba, így nem kis várakozás előzte meg a koncertet (én pl. pont nullára becsültem annak az esélyét, hogy látom egyszer vele a zenekart). Főleg a 2011-es Show Me How To Live című remek lemez ismeretében ígérkezett ez egy felejthetetlen estének. Előre mondom, senki ne várjon tőlem setlist-et, meg komoly szakmai elemzést. A számokat még szerettem volna megjegyezni, de az első dal felcsendülése után már esélyem sem volt. Megkezdődött a varázslat, én átkapcsoltam a tudatalatti énemre és átéltem életem egyik legnagyobb koncertélményét.
DC Cooper úgy érkezett meg a színpadra, mintha az öltözőben már legalább fél órája menne a buli. Bemelegedve mind testileg, mind hangilag. Szuggesztív mozgásával és rendkívül közvetlen egyéniségével azonnal magára vonta a figyelmet és mindezt olyan énekteljesítménnyel támasztotta meg, hogy egyszerűen nem lehetett nem Őt nézni-hallgatni. Ez annak fényében, hogy a dobok mögött álló két vokalista HÖLGY (így csupa nagybetűvel, mert véletlenül sem nyávogó "rockercicákról" van szó) finoman szólva is rendkívüli esztétikai élményt nyújtott, nem kis teljesítmény.
A csinos vokalisták egyike a régóta ismert Maria McTurk volt, aki a Royal Hunt hagyományokhoz híven - kolléganőjével, Alexandra Popova-val együtt - olyan vokálokkal támogatta DC-t, hogy sírni tudtam volna örömömben. A zenészek teljesítménye minden igényt kielégített, hibátlanul hozták a nótákat, de hiába is tagadnám, ez a koncert számomra egy "One Man Show"-vá alakult. Sok éves koncertlátogatásaim során számtalan előadót néztem már meg. Mégis az előadás közben - és most is - egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy ilyet bizony még élőben nem láttam. Pár tíz évvel ezelőtt, még kamaszként figyeltem a videókban, hogy a rocksztárok hogy mozognak, hogy vállnak istenné a színpadon. Számomra ez mindig is egy olyan varázslat volt, amiről azt hittem, hogy élőben, majdnem két óra alatt ezt az illúziót nem lehet fenntartani, hiszen a rocksztárok is emberek. Abban az időben - mikor még nem voltunk ilyen minőségi koncertekkel kényeztetve - jól esett elmerülni a klippek idealizált világában és elképzelni, hogy milyen lenne ott állni az előadók helyén. Aztán jött a rendszerváltás és megindultak felénk az áhított zenekarok, óriási örömöket és élményeket szerezve a hozzám hasonló fanatikusoknak. Azt az érzést, azonban utoljára kamaszként éreztem. Egészen tegnap estig. A színpadon állt egy tökéletes zenekar élén a tökéletes énekes. DC Cooper olyan természetességről, pozitív életszemléletről, humorról, közvetlenségről és fenomenális énektudásról tett tanúbizonyságot, amilyennel még nem találkoztam.
Gyermekként nekem senki sem mondta, hogy ezt így is lehet! Ha ezt tudom, akkor én biztos nem tűzoltó, vagy katona szerettem volna lenni. Én DC Cooper akartam lenni, csak nem tudtam, hogy így hívják...