A Paradise Lost igen magasra tette a lécet az 1995-ben megjelent Draconian times lemezzel. A death-doom vonalról fokozatosan kivonuló halifaxi ötös olyan megismételhetlen alkotást tett le az asztalra, ami jó, ha egyszer kiszalad egy átlagos zenekarból. A monumentális gótikusmetál slágerekkel telepakolt album után világossá vált, hogy az addig vezető úton nincs merre tovább fejlődni. Így a soron következő nagylemez előtt az volt csak a kérdés, hogy újabb slágergyűjteményt kapunk-e a'la Icon/Draconian Times avagy teljesen új ösvényre lépnek a srácok. Az 1997. július 14-én boltokba került One second azonban alaposan meglepte a csapat összes rajongóját. Tovább után következzék pár sor erről a tizenötéves klasszikusról.
Már a borítóban látható fényképek is komoly változásokat sugallnak. Drasztikusan csökkent a hajak hossza és az öltözködés is inkább utal egy dark-rock csapatra, mint egy metal bandára. Aztán a lemezt indító címadó dal pontos képet ad arról, mire számíthatunk az előttünk álló percekben. Nyoma sincs itt metálos riffeknek, mennydörgésszerű doboknak, helyette szintetizátorokra és effektekre épülő tökegyszerű gitártémák adják az alapot Nick Holmes immáron teljesen tiszta énekének. Teljesen más, mint bármi, amit addig hallottunk tőlük és mégis, az első hangtól kezdve tudja a hallgató, ez tipikus Paradise Lost.
Ha a címadó nóta megadta az alaphangot, akkor a második dalról nehéz szuperlatívuszok nélkül szólni. A Say just words a gótikus rock egyik legnagyobb, jó értelemben vett slágere, mely nélkül nem létezik Paradise Lost koncert az utóbbi tizenöt évben.
A kissé melankólikus kezdés majd a zenei és szövegvilágában is felemelő sláger után egy súlyosabb oldalát mutatja meg az új Paradise Lost, a Lydia című dalt a vöröslámpás negyed egy szereplője ihlette. Már-már ipari hatásokkal operálva, a kíméletlenül zuhogó riffek igazi, a dal témájához remekül passzoló, borongós hangulatot teremtenek. Tovább maradva a dekadens mondanivalóknál, következik a Mercy, a művészetről, az alkoholról és a drogokról. Zeneileg ismét egy könnyedebb témáról van szó, monumentális refrénnel megfejelve - remek látlelet a [nemcsak] brit bohémélet önpusztító kreativitásáról.
Az ezt követő Soul courageous akár a Draconian times-on taláható Once solemn ikertestvére is lehetne, jóféle rocknóta. Néhány perc lazításnak is felfogható, akárcsak a lemez talán leggyengébb felvétele, az Another day. A The sufferer újfent a tudatmódosító szerek témáját járja körbe és ezúttal is lehangoló, borongós hangulatot teremt, melyet az ezt követő This cold life tovább mélyít. Mindkét dalhoz remekül passzolnak a leegyszerűsített gitártémák, effektek és samplerek, így együtt az egész tragikusan szép egésszé áll össze.
Továbbra is a dekadens vonalnál maradva, következik a Blood of another, amely ismét a PL rockosabb vonalát ábrázolja, majd jön az egyik legszebb, ámde egyszersmint legtragikusabb nótája a One secondnek, a Disappear. Egy dal a fájdalomról, annak elszenvedéséről és túléléséről.
Kicsit oldja a feszültséget a Sane darkrockos sodrása, hogy aztán a zárótétel Take me down előrevetítse mindazt, ami majd két évvel később, a Host lemezen teljesedik ki. Totális elektronika, gitárszintetizátorok, samplerek, a Depeche Mode legszebb pillanatait időéző hangszerelés - meglepő módon [és sokak számára mai napig ignorálva] egyértelműen Paradise Lostos dallamvilággal. Méltó befejezése egy nagyszerű albumnak, mely kerek egésszé forrasztja az elhangzott dalokat.
Jómagam a Gothic/Shades of god korszakban ismerkedtem meg a Losttal, rajongásom az Icon-nál kezdődött és a One second-dal teljesedett ki. Bár nem ezt tartják a zenekar legjobb lemezének, számomra mégis különösen kedves, nem véletlen, hogy kiemelt helyen áll a szívemben. Az utóbbi másfél évtizedben mit sem vesztett értékeiből, a mai napig öröm vele minden találkozás, ahogy az csak az igazán jó barátokra jellemző.
Minden percében hibátlan klasszikus, 10/10.
