Appetite for Destruction. A Guns n' Roses közel hússzoros platinaalbuma, mely világszerte több, mint harmincmillió példányban talát gazdára. Axl Rose, Slash, Izzy Stradlin, Duff McKagan és Steven Adler neve pontosan ma huszonöt évvel ezelőtt indult el a legendává válás útján, 1987. július 21-én jelent meg minden idők egyik legsikeresebb rockbandájának bemutatkozó lemeze - mely egyszersmint minden idők legsikeresebb bemutatkozó albuma is.
A Geffen által kiadott lemez az It's so easy című dallal vágott neki a halhatatlanság felé vezető útnak, bő egy hónappal az album megjelenése előtt, habár az Egyesült Államokban, hivatalosan a Welcome to the jungle lett végül az első single. A dalok egy része még a tagok előző bandáiban [Road Crew, Hollywood Rose] született, esetleg egyikük-másikuk önálló munkája, dacára annak, hogy a borítón a zenekar neve lett szerzőként feltüntetve. Olyan klasszikusokról van szó, mint a fenti It's so easy vagy a Think about you, de például a Rocket Queen és az Anything goes is ilyen szerzemény. A nóták túlnyomó hányadát azonban a LA-i klubéletből szerzett tapasztalatok ihlették. Akárcsak a másodjára kiadott kislemezt, sokak szerint minden idők egyik legnagyobb hard rock nótáját, a Welcome to the jungle-t.
Érdekes módon, a single nem volt különösebben sikeres, rossz nyelvek szerint magának Dave Geffennek kellett rábírnia az MTV szerkesztőit a videó gyakoribb lejátszására. Ezzel együtt még ekkor is csak éjszakánként lehetett látni a klipet, amely így is elnyerte a rock- és metalrajongók szimpátiáját. De még így is, jó egy év kellett ahhoz, hogy az események felgyorsuljanak.
Az 1988 augusztusában kiadott Sweet child o' mine kislemez beindította aztán a gépezetet. A sors furcsa játéka, hogy egy öt perc alatt megírt, háromakkordos, eredetileg tölteléknek szánt nóta repítette a csúcsra a srácokat. A Billboard első helyére ugró dalt rommá játszották a tévék és a rádiók, és a közel egy éve tartó turnéjuk során egyszercsak sztárrá lettt a Guns n' Roses.
A dal sikere arra ösztönözte a kiadót, hogy újra kiadják a Welcome to the jungle kislemezt is majd a vasat forrón tartva '88 őszén kijött a Paradise City is, és innentől tényleg nem volt megállás, az Appetite for Destruction egyszercsak a Billboard első helyén találta magát és ott is maradt egy egész hónapon keresztül.
Az alig négyszázezer dolláros büdzséből elkészült lemez tehát a csúcsra ért, kitermelt jónéhány milliót és a Guns n' Roses ott is maradt a topon még jónéhány éven keresztül. A hihetlen történetnek megágyazó album Mike Clink producer keze munkáját dícséri, aki az eredetileg kiválasztott Paul Stanley helyett irányította a felvételeket. A borítóért egy Billy White Jr. nevezetű emberke által készített tetkó a felelős, az eredetileg készült festmény kiverte a biztosítékot, bár később ez is rákerült az újrakiadások hátsó részére. Ráadásul arról se feledkezzünk meg, milyen dalok maradtak le innen, hogy aztán a '91-es UYI-n még nagyobb diadalmenetben legyen részük: You could be mine, Don't cry vagy a November rain.
Majd' húszmillió eladott példány az Egyesült Államokban, közel másfélmillió Európában, harmincszoros platina és hatszoros aranylemez - hihetetlen számok, főleg mai szemmel. Egy dolog azonban biztos, semmiképp sem érdemtelenül ért el ilyen sikereket az Appetite for Destruction. Öt tehetséges fickó, akikben a tehetség ekkor még a háttérbe tudta szorítani az egót és egyéb pszichés problémákat. És ez a tehetség akkor egy olyan zenei környezetben tudott robbanásszerűen érvényesülni, amely pont a kiszámíthatóságból kereste a kiutat. A Gn'R-ből érkező vadság és szemtelen lázadás alaposan felkavarta az állóvizet, de tehetségtelen társaival ellentétben nem rombolt, hanem alkotott és épített. És ez az építmény, dacára annak, hogy felépítői igencsak komoly kísérleteket tesznek ledöntésére, mind a mai napig stabilan áll.
Happy b-day, Appetite for destruction!
