Folytatva Bélánk által kezdett sorozatot, jöjjön az én kedvenc A-betűs thrash bandám, a vancouveri Annihilator. Nem is egy, hanem három dallal készültem tőlük, jellemzően a felülmúlhatatlan első három lemezről.
A debütáló lemezről jöjjön a félig-meddig címadó Alison Hell. A műfaj komplexebbik végét fogták meg Jeff Watersék, ne számítsunk háromakkordos dalokra. Az Alice in hell érdekessége, hogy eredetileg demónak készült, az összes gitárt és basszust maga Jeff játszotta fel, Randy Rampage énekes és Ray Hartmann dobos segítségével. Végül a Roadrunnernek annyira tetszett a beküldött anyag, hogy magát a demószalagot préselték bakelitbe.
Egy évre rá, 1990-ben érkezett a Never neverland, letisztultabb dalszerkezetekkel és új énekessel. Nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, slágeresebb lett az anyag. A Stonewall, mely a globális környezetszennyezéssel foglalkozik [egy évvel vagyunk ekkor az Exxon Valdez-katasztrófa után], remek példa arra, hogyan lehet zúzós slágert írni.
Hosszabb, közel két éves szünet után érkezett a talán legjobb Annihilator, a Set the world on fire. Ez már nem is thrash, hanem nagybetűs METAL, annak minden ízével, lendületével és érzelmességével. Külön kiemelendő a csodaszép Phoenix rising, melyet Jeff Waters elhunyt nagymamája emlékének szentelt - mi mással is érzékeltethetném a zenekar sokszínűségét, ha nem ezzel a szívbemarkolóan szép balladával.
A későbbiekben is születtek még Annihilator albumok, remekbeszabott dalok is akadtak rajtuk, de akárhogy is próbálom elkerülni a "régen minden jobb volt" frázist, az igazság az, hogy az első három nagylemezt nem tudták túlszárnyalni. Megijedni nem kell, azok sem rosszak, nem véletlenül népszerűek mind a mai napig is.