Arra készültem, hogy egy roppant frappáns posztot írok a tegnapi koncertről, megfejelve a videókkal, amit készítettem. Aztán megnézve a felvételeket rájöttem, hogy csak a sávszélt pazarolnám a feltöltésükkel, de az még csak hagyján. A nagyobbik gond az, hogy semmi okos és értelmes nem jut eszembe, ha visszagondolok arra, mit is éltem át tegnap este 9 és 11 között.

Azzal ugye nem mondok újat, hogy egy amerikai rockzenekarnak a vérében van a rockzene. Egyetlen kipengetett vagy kiénekelt hang, egyetlen eldobolt ütem - és ott van benne az a hamisítatlan rock and roll érzés melyet csak nagyon kevesek tudnak utánozni a világ más részein. Különösen igaz ez akkor, amikor adott sztárzenészek nem is annyira a lemez - turné - lemez körforgásában élnek, hanem ezen már felülemelkedve, akkor csinálnak új albumot amikor akarnak. És azokkal, akikkel akarnak. És akkor koncerteznek, amikor kedvük van hozzá. Ilyenkor van az, hogy egy-egy fellépés örömzenélésbe megy át és a magunkfajta rockot szerető emberek csak érzik, hogy itt most minden nagyon a helyén van minden tökéletes. Minden hang ott van, ahol kell, mégsincs erőlködés. Az egész zene lüktet, dinamikus, minden kapkodás nélkül. Kerek egész, amit látunk-hallunk - és mégis, teljesen természetes és magától értetődő az egész. Ilyenkor nem lehet okosat mondani, ezt nem lehet magyarázni - csak befogadni és magunkba szívni az egészet.

Elhangzott még egy-egy dal a korai Slash's Snakepit valamint a Velvet Revolver lemezekről, de tulajdonképpen villámgyorsan elröppent a két óra. Ebből a muzsikából ez kevés, így akár ma is mennék megnézni ezt a társaságot. Slash és csapata megmutatta, milyen egyszerű de nagyszerű a rock and roll. Mi pedig, örök telhetetlenek, már csak egy Alter Bridge koncertet szeretnénk...