Megjelent az új Geoff Tate lemez, a Frequency Unknown.
Szándékosan nem azt írtam, hogy Queensryche lemez és ki is fejtem hamarosan, hogy miért. Rendhagyó módon viszont a hangulat megteremtésének céljából legyen mindjárt itt egy dal:
Az utóbbi cirka egy évben szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat lehetett olvasni/hallani a Queensryche zenekarról. Egymásnak feszültek a rajongók, mindenki habzó szájjal bizonygatta, hogy kinek van igaza. Én nem szeretnék beszállni ebbe, viszont leírom a véleményem, hogy szerintem mi van.
Akik hallgatják, vagy hallgatták a Queensryche zenéjét, azoknak jelentős része nem a zenekarért rajong, hanem az OM - Empire lemezekért, esetleg az előtte megjelent albumokért és ha elég nyitott, akkor talán az azóta eltelt idő elég volt ahhoz, hogy megegye a Promised Land-et (ami az én legnagyobb kedvencem), meg azt úgy illik is, mert azt mondják sokan, hogy jó…
Ezek a rajongók teljesen kiakadtak az előbbi időszakot követő Queensryche lemezeken. Miért? Mert ők nem a zenekar rajongói, hanem az említett lemezeket szeretik, azok találkoztak az ízlésükkel. Ez rendben is van. Akkor kezdek értetlenkedni, mikor megmondják a frankót, hogy mennyire szarok azok a lemezek és hogy ez aztán felháborítóan gyenge.
Feldobnék valamit: tegye fel az a kezét, aki tud mondani két egyforma Queensryche lemezt! Mi van? Nem látom a kezeket! Itt a megfejtés. Soha nem csinálták kétszer ugyanazt. Az, hogy volt egy olyan időszak, ami szélesebb körben felkeltette az emberek figyelmét, az teljesen mindegy. Ugyanis van itt egy ember, aki a kiváló zenészek mellet a hátán vitte ezt az egészet és nélküle a Queensryche soha nem lett volna az ami. Stílust alkotott és énekesek garmadára volt kitörölhetetlen hatással. Igen, ő Geoff Tate, akit csak egy szóval szeretnék jellemezni a zenekaron belüli szerepét illetően. Ő a MŰVÉSZ, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ő rakta hozzá azt a pluszt, azt az érzelmi töltést a QR zenekarhoz, ami kiemelte a tömegből őket. Persze, tudom, hogy kik írták a dalokat, meg minden, de az a lényeg, hogy volt kinek írni. Tate bármelyik munkáját megvizsgáljuk, tisztán látszik, hogy ez az ember nem stílusbeli korlátokban gondolkodik, hanem hangokban, hangulatokban, színekben, lélekben. Magasról tesz rá, hogy mit várnak tőle. Az, hogy ez nem tetszik az OM lemez rajongóinak? Hova szarjak? Egyetértek azzal a nézettel, hogy nehogy már a rajongó mondja meg egy művésznek, hogy mit vár el tőle. Ez fordítva működik, aztán ha rajongó úrnak nem tetszik, akkor nem hallgatja, nem nézi, nem olvassa. Van választék, keressen fogára valót. Ennyi. Tate karizmatikus egyénisége átüt minden produkción, amiben szerepel. Így van ez a jelenlegi poszt tárgyát képező lemezzel is. Teljesen mindegy, hogy éppen kik a társai, ő adja, ami éppen jön belőle. Persze ennek megtámogatására azért mindig olyan zenészekkel veszi körbe magát, hogy abban nincs hiba.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy megszokott lemezismertető poszt, de nem is szerettem volna olyat írni. Aki az említett korai időszak rajongója, az kerülje ezt a lemezt és adjon hálát a jósorsának, hogy legalább arra az időszakra találkozott a jó zenéről alkotott elképzelése a kiadott anyagokon hallható muzsikával, mert azok is zseniálisak. Viszont aki nyitott, szereti az ízeket, színeket, rá tud csodálkozni arra, hogy máshogy is lehet és nem feltétlenül ment a Dunának a kemény kritikákat kapott Here In The Now Frontier lemezzel megnyitott időszak utáni albumoktól, annak hajrá! Ez egy nagyszerű ZENE!