Amikor tép a szél. 

Lehetne tornádó is, ha pontosak akarnánk lenni. A nyolcvanas évek vége felé, nálunk talán még az alföldi papucs volt a lázadás alappillére, a világ szabadabbik felén ezt picit másképpen fogalmazták meg.

Ama vad ifjúság. Kicsit furán hangzik még mindig. Mi itten vadak ugyan nem voltunk, de bezabáltuk, hogy ez ott és frankón, de működik. Legalább is a zenében. Kellett egy ellenpólus a Bon Jovi által uralt dallamos vonalon. A korszak nagyjai közé berobbant egy fiatalos, energiával rendesen feltüzelt banda. Visszapörgetve az idő kerekét, voltak zenekarok, akik bepróbálkoztak valami hasonló mentalitással és tűzzel, de igazán nagyot a Skid Row alkotott.

A Bon Jovi párhuzam sem véletlen, mert ugye Józsink és a Szabó testvér gyerekkori barátok voltak. Vérszerződést kötöttek, hogy akinek előbb bejön, az segíti a másikat. Első lemezszerződésüket az a Doc McGhee hozta tető alá, aki azt a bizonyos rock a drog ellen fesztivált a sittről nézte végig. Már az elején sem volt egyszerű a pite, mert a menedzsment persze kaszálni akart a bandán, rájuk erőltetve a szépek vagyunk de akkor is lázadunk baszki stílust. A „badboyimage” sem volt nagy újdonság, de a lemez és az időzítése totális támadás volt a „hairmetal” nyugisabb oldala felé, szépen láncra fűzve, megszámlálhatatlan klónt generálva az elkövetkezendő években. Ama lánc első eleme a Skid Row debütáló albuma, amely ma éppen negyedszázados és az  Atlantic gondozásában jelent meg 1989 január 24-én.

Korszakalkotó? Nézőpont kérdése. Rombolni nem rombolt le semmit, de egy két falat azért kibontott. Az unalomig(?) nyomott Youth Gone Wild megadta a kezdőlökést és boldog-boldogtalan loholt abba a két–három kissé eldugott kuckóba, ahonnan be lehetett szerezni akkor a kazit/bakelitet.

Bach - mindenkit eltipró torka, egyszerre vad és szépfiús kinézete - genetikailag a tökéletes frontember megformálója. A többiek szépen felsorakoztak mögé. Az ész, a zenekart alapító  Bolan–Sabo páros, ontotta magából a jobbnál jobb nótákat. Talán egyedül a lemezt indító Big guns a kakukktojás, amit a banda közösen írt.

A következő két kislemez a rocktörténelem egy darabja. Szerintem pont beletrafáltak abba a piciny résbe, amit az aktuális két giga – G'nR és a  Bon Jovi – meghagyott az ifjoncoknak. Csak annyira vadacska, ami még elmegy és csak annyira érzelmes, hogy még ne csepegjen. Ricky ifjonci botlása felemelte őket a Billboard lista negyedik helyére. Az I Remeber You nem emelkedett ekkora magasságokba, bár anno ez az egész kis sárgolyó ezt dalolta, mikor fényképeket nézegetett vagy elégetett nagy bánatában.

Mindenkinek vannak az albumon saját kis bejáratott dalai. Nálam a Can't Stand the Heartache az egyik, ahol Bach igazán elemében és a többiek is kiveszik a részüket, pedig alapban egy qrva egyszerű dalocska. A másik a Piece of Me, a csapongó, féktelen bulizások elengedhetetlen nótája, a fájóan rövid, ám tökéletes szólóval.

Megszületett egy olyan album, amit botorság nem ismerni. Majd tízmilliót eladtak belőle, a lemezcég meg repítette őket rendesen a világ minden égtája felé. A gigákkal turnéztak, meglovagolták a sikert. Volt kis köd a Bon Jovi -Sambora párossal, természetesen anyagi vonzata volt a mosolyszünetnek, Bach ballépései meg állandó témát nyújtottak a rockbulvárnak. Gondolom volt és lesz is zenekar, aki dobbant ekkorát egy bemutatkozó albummal, de hogy 25 év elteltével is  ennyire nyers és erős lesz az az album, no abban nem vagyok oly' biztos.

Habos kinyit, bakelit felrak, tánc.