Ahogyan azt már megírtuk a napirokkon is, idén tavasszal újra támadásba lendült a Whitesnake és egy olyan lemezt tettek le az asztalra, amely bátran odatehető a polcra, a régi klasszikusok mellé. A Coverdale-Aldrich dalszerő páros olyan dalokkal rukkolt elő, melyek ugyan nem egyenlőek a spanyolviasszal, mégis remekül ötvözik a korai blues-rockos éra és a nagy sikereket hozó, '80-as évek végén megjelent lemezek legszebb erényeit. Hiába, a nosztalgia nagy úr, még akkor is, ha ez esetben egyáltalán nem rossz értelemben véve használom.

Az eslő találkozásom a Whitesnake-kel, valamikor általános hatodik környékére tehető. Géza barátom, akkortájt rettentően menő, fekete színű plasztik diplomatatáskáján éktelenkedett egy matrica, amely mozgalmasságával, egész kisugárzásával, marhára tetszett nekem. Ezzel együtt, a rányomtatott Whitesnake név semmit sem mondott. Aztán, nem sokkal később, egy kettőtől ötig kívánságműsorban, valaki WS dalt kért, én pedig azon nyomban nyomtam a rec+play kombót, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna. Ez a felvétel a Here I go again volt, ami az akkor frissen megjelent 1987 lemez egyik slágere volt én pedig végre tudtam a diplomatatáskás képet mihez kapcsolni.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, egyből rajongó lettem. Akkortájt még sokmindent  [és nem csak rockot] meghallgattam, ahogy az egy 12 éves srácnál természetes. Igaz, hogy a kedvenc kazettáim olyanok közül kerültek ki, mint a Europe, a Deep Purple vagy a Queen, de valahogy a WS olyan felnőttes volt nekem, mindenesetre messze állt attól a zenei világtól, amiben én akkor a rock/metal rajongásomat megalapoztam. Azért a slágerekre odafigyeltem, és a Slip of the tongue megjelenéskor már tudtam, melyik csapat tolja a Fool for your lovin'-t.

Aztán egy időre nálam kimaradtak Coverdale-ék. Sok dolog játszott közre ebben, kezdve azzal, hogy én is a zúzósabb zenék felé fordultam, és a WS is hol létezett, hol nem. Az igazi egymásra találást a kamaszkor hozta meg, olyan 17 éves lehettem. Akkor még mindig ott tartottunk, hogy a Slip volt az utolsó album, a WS gyakorlatilag nem létezett viszont ebben a korban érik a az első igazán komoly támadások a tinédzserek szívét, ezáltal én speciel kifejezetten fogékony lettem a romantikus töltetű zenékre.  Sok egyéb csapat mellett a WS is ekkor nyűgözött le, az volt az az időszak, amikor nem egy érzelmesen elbúgott Coverdale refrénnel kötöttem életre szóló barátságot.

Mivel jópár évig csend volt a banda körül [Coverdale is inkább Jimmy Page-dzsel készített lemezt], így a nosztalgiázással múlattam az időt és reménykedtem, lesz még alkalmam új WS kiadványt hallani. Félig-meddig teljesült is ez a vágyam, 1994-ben egy válogatáslemezt dobott ki a banda akkori kiadója [gyaníthatóan így akarták teljesíteni a szerződésben foglaltakat] és ezzel akkora lökést adtak DC-nek, hogy újfent összekapta a csapatot. Az egyetlen állandónak mondható tag Adrian Vandenbergh maradt, ő ugye a '87-es lemez óta kitartott Covi mellett, vele rakták össze a Restless heart albumot, mely a korai idők bluesos vonalát idézte.

Be kell valljam, én ekkor nemigen tudtam mit kezdeni ezzel a lemezzel, különösebben nem tetszett, csalódott is voltam miatta és ezt tetézte az is, hogy kevés hard rockot hallgattam akkoriban. Inkább a progos dolgok vonzottak nomeg ezidőtájt tombolt nálam a Paradise Lost és a gothic láz is. Így eshetett meg, hogy az akkori PeCsás koncertjüket, némi habozás után kihagyhatónak ítéltem, ezt azóta is nagyon sajnálom.

Aztán ismét csend, mígnem elérkeztünk 2003-ba. Ekkor nagy levegő, a Whitesnake újjáalakul, méghozzá igen illusztris felállásban. Coverdale mellé betársul Reb Beach és Doug Aldrich [ők azóta is társak], illetve Marco Mendoza és Tommy Aldridge. A billentyűs Tim Druryt ki ne felejtsem. Lenyomnak egy óriási sikereket hozó brit turnét, majd több kisebb-nagyobb koncertkörút és egy felhőszakadás által elmosott pesti koncert után, 2008-ban végre megelenik a Good to be bad - az első Whitesnake lemez, 11 év kihagyás után. A Good to be bad nem lett rossz, sokat is hallgattam, de nekem hiányzott belőle valami szikra. Nem mondom, bármelyik másik zenekartól egy nagyon jó album lenne, de az a tipikus szikra, ami naggyá tette a legtöbb WS lemezt, nekem hiányzott. Ezzel együtt, a sokak által vitatott, 2009-es pesti bulit nagyon élveztem, mindamellett, hogy elismerem, nem ezek volt Coverdale legjobb pillanatai.

Akárhogy is, egy hangszálműtét után DC ismét jó formában van és új lemezt  is készített a Whitesnake. Az idén tavasszal megjelent Forevermore, ahogy a bevezetőben is említettem, nekem ismét a régi feelinget hozza vissza. Igaz retrospektív lemez, legalábbis e tekintetben, nélkülöz minden újítási szándékot - de talán épp ezért is lett olyan jó, mert mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Újra megvan a bizonyos szikra - és ez nekem tökéletesen elég a Whitesnake-nél.

A hírek szerint tehát Coverdale remek formában van, így azt hiszem, minden adott ahhoz, hogy július 13-án egy zseniálisan jó Whitesnake koncertet láthassunk a PeCsában.

Are you ready?