Hogyan lehet egy olyan lemezt kiemelkedőnek nevezni, melyet az adott zenekar karrierjének mélypontján, session-zenészekkel volt kénytelen elkészíteni? Mely akkora pénzügyi fiaskó volt, hogy a népszerűsítő turnét idő előtt le kellett mondani a megcsappant érdeklődés miatt. Ráadásul, bár két [na jó, három] különböző borító is készült hozzá az évek során, egyiken sem szerepel az a felállás, amely végül a felvételeket elvégezte? A tovább után minden kiderül, kattintsatok bátran!:)
Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a nyolcvanas évek fordulója során a KISS népszerűsége óriásit zuhant az Egyesült Államokban. Habár a '79-es Dynasty még tovább töltötte a kasszát, a die-hard rajongók nem voltak vevők a diszkómetálra. Így hiába akadtak kiemelkedően jó dalok az azt követő Unmasked-on is, agyonpolírozott és gitárszegény hangzása, popos megközelítése az eredményezte, hogy a turnén sokszor félház lézengett az addig zsúfolásig megtelt stadionokban. Ennek eredménye lett a koncertsorozat idő előtti befejezése majd egy kapkodva elkészített, minden addigi munkájuktól eltérő és rajongótábort a mai napig megosztó konceptalbum, a (Music from) The Elder. A Bob Ezrin producerrel elkészült lemez szerintem méltatlanul alulértékelt, de az tény, hogy egy, az útját kereső, de nem igazán találó csapatot mutat. A kiadvány teljes kudarc lett, még turné sem követte, mindössze néhány tévés playback fellépést vállaltak az anyaggal. Arra mindenesetre jó volt ez az egész, hogy a KISS rádöbbenjen: a régi sikereiket csak akkor tudják megismételni, ha önmagukat adják, de a korral is haladnak. Így máris adott volt a recept: igazi rockandroll lemezt kell készíteni, a kor heavy metal lázát követve pedig mindezt a lehető legsúlyosabb módon kell elkövetni.
A munkálatokat nagyban nehezítette, hogy Ace Frehley, a The Elder sikertelenségét követően kilépett a zenekarból, hogy rockosabb zenei pályájára és egyre jobban elhatalmasodó alkoholizmusára koncentráljon. Így hiába voltak valóban súlyos és ütős témák az új dalokhoz, ha nem volt aki feljátssza őket. Stanley és Simmons elkezdett tehát session-gitárosok után kutatni, akik elpengetik Ace témáit, amíg a gitáros észbe nem kap és visszatér a turnéra. Mint látható tehát, Frehley kilépését olyannyira nem tekintették állandónak, hogy számoltak vele egy esetleges koncertsorozat során is, legalábbis egy darabig. Egy biztos, a Creatures of the night kilenc dalának szólógitár-témáit összesen hat különböző stúdiómuzsikus játszotta fel. Ezek egyike volt egy bizonyos Vincent Cusano, ki később hosszú évekig beszédtéma maradt a KISS berkein belül.
Ez a Vincent srác annyira pengén gitározott, hogy a stúdióbéli munkálatok mellett még a dalszerzésbe is bekapcsolódott, rögtön három dal megalkotásában is meghatározó szerepet játszott. A kor metálosabb irányzata sem volt idegen számára, szólómunkája pedig egyértelműen a technikásabb, virgázósabb vonalat képviselte. Dalszerzői vénája sem volt utolsó, bár ez később, a Lick it up írása során válik egyértelművé. Bár Frehley még, szerződésbeli kötelezettségeinek eleget téve részt vesz a csapat európai promóciós turnéján [szintén tévés fellépésekről van szó], valamint leforgatja az I love it loud klipjét - a dalét, melyet Simmons már Vincenttel irt meg -, ezek után véglegesen elhagyja a zenekart. Ezzel már csak ketten maradnak a négy alapítótagból és ez így is marad 1996-ig, a híres Reunionig. A turnén már Vincent gitározik a KISS-ban, Vinnie Vincent néven [Simmons szerint a Cusano név leginkább egy olasz zöldségeshez illik] és megszületik az új maszk is, Ankh Warrior néven.
Bár az egyetlen videó pont a leglazább dalhoz készült, azért így is hallható, hogy mind a gitár- mind a dobhangzás igazán súlyosra sikeredett. Eric Carr cájgja úgy szól, mint a mennydörgés, sokan a Led Zeppelin-legenda Bonhamhez hasonlítják játéka miatt. A többi nóta sem töketlenkedik sokat. Az olyan súlyos témák, mint a címadó, a Rock and roll hell vagy a War machine [utóbbi kettőt egy ismeretlen kanadai srác írta, bizonyos Bryan Adams] képezik a lemez súlyos gerincét, mely mellett remekül elfér a rockosabb Keep me comin', a Killer vagy a Saint and sinner. Ballada is akad a lemezen, de ez is különbözik mindattól, ami megszokott volt a zenekartól. Az I still love you egy komor és baljós hangulatú, szívbemarkoló líra. Csodaszép, akárcsak az akusztikus változata, '95-ből.
A Creatures of the night 1982. október 13-án, pontosan harminc évvel ezelőtt jelent meg. Ahogy a bevezetőben is említettem, a KISS renoméja ekkortájt annyira megkopott, hogy kis híján érdektelenségbe fulladt az új anyag is. Csak a legkitartóbb rajongók és a kritika fogadta jól a lemezt, de a turnét újfent nem tudták befejezni - legalábbis az Államokban. A dél-amerikai állomások azonban sikeresnek bizonyultak, a mai napig sokat emlegetett riói fellépésen nagyjából 200 000 ember zsúfolódott be a Maracana-stadionba, hogy láthassa a KISS-t. Sem előtte, sem utána nem játszott ekkora közönség előtt a zenekar.
A turné során aztán Simmons és Stanley számára is világossá vált, hogy hiába írnak jó dalokat Vincenttel a soron következő lemezhez, ha emberileg nem tudnak egymással jól kijönni. Azért még vele együtt vágtak bele a következő nagy kalandba, mikor is a KISS megszabadult a maszkoktól és önnön valójukban jelentek meg a kamerák előtt. De erről majd jövőre írunk, a Lick it up évfordulója kapcsán. Később a viszony olyannyira elmérgesedett, hogy Vincent kirúgása után két évvel, a Creatures első újrakiadása kapcsán elkészített új borítón már Bruce Kulick szerepel - így fordulhat elő, hogy hiába készült 3 borító is a lemezhez [a harmadik a '97-es Remasters-sorozaté, itt csak apróbb különbségek vannak a színezésben az eredeti, '82-es coverhez képest], egyiken sem szerepel az a gitáros, az a felállás, amelyik az albumot rögzítette.
Persze, ahogy az évek múltak, a Creatures is szép lassan megkapta az őt megillető elismerést. A kilencvenes évekre bearanyozódott, és noha a mai napig nem dönt pénzügyi rekordokat, a tagok is szeretettel nyilatkoztak róla és nem egy szaklap is a legjobb nyolcvanas évekbeli rocklemezek között említette. A Creatures of the night, a War machine vagy az I love it loud rendszeres részei a setlistnek, és ha nem is egyszerre, de egyik-másik mindig ott szerepel a koncertműsorban. Ennek ismeretében bátran kijelenthetjük, hogy az album fordulópont a KISS történetében, egy asztalra csapás, hogy itt vagyunk és számolni kell velünk. A Creatures of the night remekül készíti elő a terepet a Lick it up sikereihez, utóbbi nem is létezhetne előbbi nélkül, ráadásul komoly hatást gyakorol a majd jó tíz évvel később elkészülő Revenge-re is. Ez a lemez stílusos és hangsúlyos comeback és egyszersmint hatásos búcsú egy korszaktól, mely lefekteti azokat az irányvonalakat, melyek meghatározhatták volna a zenekar elkövetkező éveinek pályáját. Hogy ez nem teljesen így történt, az már egy másik történet...
