Húsz évvel ezelőtt láttam egy klipet az egyik Headbanger's Ballban, és csak meredtem bambán, hogy az hogy kerülhetett egyáltalán műsorba? A metálhoz annyi köze volt, mint nekem az atomfizikához, ráadásul egy fülsértő orgánumú srác ordibálva magyarázott benne mindenféle csúnya dolgokat a politikáról meg úgy egyébként a világ viselt dolgairól. Valamiért azonban megragadtak bennem, feltehetően az "ez annyira rossz, hogy már jó-faktor" érvényesült. Elég az hozzá, hogy a Rage Against the Machine nevét ekkor jegyeztem meg egy életre.

Azt azért nem állítanám, hogy én akkor már előre tudtam, hogy ők mekkora nagy sztárok lesznek. Ugyan, még arra sem ragadtatnám magam, hogy a kedvenceimnek mondjam őket, mert ez sem lenne igaz. Az azonban tény, hogy eljött a nyár és a rock klubokban orrvérzésig toltak egy számot, ami egy zseniális drop D hangolású riffel indított és amelyben ugyanaz a siheder üvöltötte a mikrofonba, hogy "now you do what they told ya" meg hogy "Fuck you, I won't do what you tell me, motherfucker!". Ez volt a Killing in the name, a tócsás dal, melyet a hazai publikum igen ötletesen és sokoldalúan szinkronizált az alkoholgőzös éjszakákban.

Dacára annak, hogy a fuck szó tizenhétszer hangzik el a dalban, az amerikai rádiók elég intenzíven pörgették ezt a dalt. Ennek köszönhetően hamar beindult az akkor alig egy éve létező zenekar szekere, olyannyira, hogy még a Suicidal Tendencies európai turnéján is megcsípték a nyitóbanda szerepét. Persze nem lenne fair csak ennek a dalnak a számlájára írni a sikert, hiszen a bemutatkozó nagylemez, elsősorban persze a szövegeit tekintve, igen komolyra sikeredett. Zeneileg sem nagyon lehet belekötni, bár egy átlag rock/metal rajongó gyomrát nyilván megfekszi a hc-s riffelésre dobált rappelés - nálam sem kerül a cd hetente a lejátszóba. Ezzel együtt kedvelem, mert különleges és igényes. a hangzása pedig etalon - nem véletlenül használják mai napig például szaklapok is hangrendszerek tesztelésére.

A lemezen található még egy nagysikerű felvétel, amely közel egy évtizeddel később lett csak igazán ismert világszerte. A Wake up tehát sikerét a Mátrix című zseniális mozinak is köszönheti, bár önmagában is megállja természetesen a helyét.

És hogy mivégre ez a poszt? Mert ma is ünneplünk, hiszen a Rage Against the Machine bemutatkozó nagylemeze pont húsz éve jelent meg. Olyan nagylemezről van szó, mely ötszörös platina, ráadásul néhány országban be is aranyozódott, így joggal emlegethetjük immár ezt az 52 perces anyagot is a klasszikus albumok között.

A teljes nagylemez itt hallgatható meg: